Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: A tények költészete (Mács József: Öröködbe, Uram I. című regényéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE valóságot érezzük meg, pőre szociológiai egyszerűségében s mégis emelkedetten. Érdemes ezen elgondolkodnunk! Az író bizonyos értelemben a nyelv elsődleges hivatásának, a közlésnek a rehabilitására vállalkozott. Stilizációra tehát alig törekszik. A közvetlen kifejezésmódot követi, ami némi szociológiai jelleget (is) ad szövegének. Kerüli tehát a megszokott, már-már irodalmi kánonnak számító áttételességet, a sorok mögötti értelmet és közvetett jelentést, az állandóan kommentáló, írói-narrátori jelenlétet. Mondhatnánk, Mács, az író csak módjával és akkor sem kirívóan van jelen a szövegben. Úgy minősít és véleményez, oly módon narratív, hogy egyéni hangja belesimul a tényközlő hangvételbe. Ily módon a stílus valóban maga az író lesz! A tények költészetéről szóltunk! Néha a nagyon egyszerű és mindennapi dolgok mágikus erővel bírnak. Meglepve tapasztaljuk, hogy a gömöri falu- és személynevek, a folyók, határrészek és tájegységek megnevezése, a vidéki élet tárgyai és tényei, a történelmi események puszta felvillanása és az emberi lét kisebb-nagyobb kristályosodási pontjai szinte bűvös erővel rendelkeznek. Apró esetek és mindennapi falusi történetkék, a múló idő szerény nyomai és tettekben megnyilvánuló, emberi méretei, melyek a valóságban alig keltenek figyelmet s elmúlnak szinte nyomtalanul, ily módon hangsúlyossá válnak és komoly értelmet nyernek. Némelyik szóbeszéd tárgya lehetett, a másik kitalált pletyka vagy mulatságossá ferdített tény, a harmadik újsághír, adoma, tréfa vagy alkalmi megállapítás, alig fontos, esetleges ismeret. Amelyek a történet fegyelmezetten hömpölygő folyamában megcsillannak és azon felsőbb hatalom részeivé válnak, melynek neve sors, emberi sors vagy népek sorsa, és amelyet a széppróza hivatása lírai magasba emelni és költészetté nemesíteni. Az élettények láncszemként kapcsolódnak egymásba, dinamikusan duzzadó patakként csobognak, ugrálva és nekilódulva térben és időben. Mintha a véletlen dobálná egybe őket, mintha inkább csak információs értékük lenne, jellem-, hangulat- és tényközlő rendeltetésűek. Az emlékezés logikája, a képzettársítás gazdag ragasztóanyaga és a történések térideje tartja össze őket. Végül azonban olyan prózaszöveget alkotnak, mely egységes és hiteles, gazdaságos és dinamikusan tömör, mint zárt partjai között az ösztönös, mégis a céltudatosság látszatát keltő, siető folyó. Később ismerjük fel, hogy az író személyesen is jelen van a szövegben. Mert hogyan is lehetne másképp? Miközben tényeket közöl, igazából mégis csak mesél! S a mesélőnek stílusa van. Ebből következik eredetisége és vonzereje. A szöveg tehát nem ösztönösen ömlik valahonnan valamerre, útját határozott írói szemlélet és eredeti nyelvérzék egyengeti. S ekkor látjuk, a tényeket az írói látás őszintesége és okos derűje emeli meg. Jól érvényesülnek benne a gömöri nyelvezet logikája és a gondolkodás népi ízei. Mintegy nemessé teszik a történetet. Emberi létjelekből és gömöri sorsokból, egy sajátos népi világ mindennapi történelméből áll össze olyan virtuális valóság, melynek bárhol is lépünk a sodrába, a felvidéki magyar sors huszadik századi lenyomatával találkozunk. A képet az író humora gazdagítja. Esetenként népi archaizmusok- tól sem mentes, míg az korfestő vagy az időre jellemző lehet. Ha a szöveget
