Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: És eljön a tömegsírok országa... (Grendel Lajos regényéről, tanulmány)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE és abszurd következtetéseket tesz lehetővé — mintha a regény sajátos leképezése lenne az interpretációk érvényességi körét firtató jelenkori kritikai helyzetnek. A túlértelmezés alakzatként való beállítása és beépítése a regény retorikai terébe azt eredményezi, hogy megértés és önmegismerésre ösztönző dialógus nem jöhet létre a szereplők között, csak tolerancia: a másik legabszurdabb következtetéseinek elfogadása. Ilyen szempontból is értelmezhető a regény címe: benne olyan holttest minden értelmezés, amely nem léphet dialogikus viszonyba a másik értelmezéssel. Egymáshoz való viszonyuk a holttestek egymáshoz préselődésének képében explikálódik: ugyanaz a föld biztosít teret működésükhöz, ugyanazzá a földdé válnak működésük következtében, mégis: csontjaik elárulják végletes különbözőségüket. Az értelmezéseknek ezt a játékát a meghökkenés alakzatai hozzák mozgásba leginkább. Gondoljunk csak az öreg Almási bonyolult okfejtésére a partizánok és álpartizánok közötti különbségről. A különbség lényege abban áll, hogy míg az álpartizánok megjátsszák, hogy ők partizánok, s így külsőre semmiben sem különböznek a valódi partizánoktól, addig a valódi partizánoknak nem kell megjátszani, hogy kik ők. Az értelmezés tehát a szerzői intenció függvénye, legalábbis e szerint a logika szerint, abszurditása annál is világosabb és tarthatatlanabb, hogy tudjuk: a tömegsír léte (tehát az interpretációk lényegi különbözsőége) már eltörölt mindenféle szerzői intencióra épülő értelmezést és logikát. A Tömegsír nyelve tehát elutasít minden olyan beszédformát, amely az egyetlen igazság pozícióját tartja fenn. Olyan redukált nyelv jön viszont létre, amely „az artisztikus jelentésképzés elutasítása’*13) révén kíván hatni a befogadóra. Az abszurd szituációk sorozata azonban nem mutatja meg, mi folyik a „mélyben”: sajátos „felületi” próza jön így létre, amelynek hangsúlyozott referencialitása a minimalizmushoz közelíti a Tömegsír nyelvezetét. Az amerikai minimalizmus monografikus feldolgozása során Abádi Nagy Zoltán^) által használt fogalmi nyelv segítségével is elképzelhetőnek tartom a reflektálást a legújabb Grendel-regényre. Abádi Nagy a minimalizmust a posztmodern utáni próza nyelvének tartja, miközben a köztük fennálló viszonyt egyezések és különbözőségek játékának tartja: ugyanarra a világérzésre és ismeretelméleti kételyre adott „másféle esztétikai reakciónak’*15). A minimalizmus kifejezést Szirák Péter is fontosnak tartja a 90-es évek prózájának értelmezéséhez, miközben Szijj Ferenc, Németh Gábor, Podma- niczky Szilárd, Hazai Attila... nevét említi e kifejezéssel kapcsolatban^16). A Tömegsír névtelen narrátora is afféle „redukált ember”: a normalitás földre szállt megtestesítője. Szárnyaiénak nagy erőfeszítéssel sem nevezhető gondolatfutamai ugyananazt a „életbevágó problémát” járják körül: hogyan lehetne minél kényelmesebben, minél problémamentesebben, minél szürkébben élni, kerülve a legkisebb kihívásokat és a bennük rejtőző erkölcsi gubancokat. „Bízom az emberek aktív passzivitásában” — mondja „hősünk”, és ezt az elvet docensi pályáján is híven követi: míg a tömegsír állásfoglalásra is kényszerítő ténye mellett süketen megy el, addig a jobbágyfelszabadítás jelen számára tökéletesen steril korszaka már aspiránsként is izgatta őt. „Anesztéziás”, „érzéstelenített” a többi szereplő is: a csontok és a tömegsír ténye nemhogy
