Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: És eljön a tömegsírok országa... (Grendel Lajos regényéről, tanulmány)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE olvasóját, amely a megírás jelen idejének, tehát századunk 90-es éveinek, illetve terének (egy közép-kelet-európai térnek) ad hangsúlyos jelentést. Már Grendel eddigi regényei is felismerhetően egy olyan kollektívnek érzett tudásra játszatták ki a jelentést, amely egy viszonylag jól meghatározható térség és időbeli állapot jellemzője. Hasonlít ez az eljárás az ókori görög tragédiák, illetve nézőik viszonyára: a kollektívnek érzett tudás lehetővé teszi, hogy a problémák háttere csak vázlatszerű legyen, nem kell bajlódni a „világalapítással”. Grendel a Tömegsírban is megelégszik azzal, hogy saját egyéni, írói olvasatát adja ennek a „világnak”, egy résztvevő narrátor pozíciójából. Ez a világ azonban mintha csak folyamatos redukcióiban létezne. Istenek halála utáni világ, amelynek problémái csak távoli visszfényei az egykori, „valódi” problémáknak. A történet címe innét is értelmezhető olyan sírra utal, amelybe már belehulltak a transzcendens tudás darabjai, olyan tudásra, amelyet már sosem lehet előbányászni és hasznosítani. A Tömegsír a végérvényes megfosztottságra, a megfosztás beteljesültségére hívja fel a figyelmet Maga a történet ehhez méltóan banális: névtelen narrátorunk házat és hozzá tartozó birtokot örököl T.-ben, „egy Isten háta mögötti faluban”. A telek iránt érzett ambivalens viszonyát csak erősíti, hogy csontokat találtak benne, valószínűleg egy borzalmas tömeggyilkoság maradványait, illetve hogy a falu díszpolgárává kívánják avatni. Mindkét lehetőség rejt magában veszélyeket is, előnyöket is. Hiszen amíg a tömegsír lehet nagyszerű régészeti felfedezés, ugyanúgy egy mába nyúló bűntény maradványa is. A díszpolgárság is: egyrészt megtiszteltetés, lehet sütkérezni a (bár kisszerű) dicsőségben, másrészt viszont felelősséget jelenthet egy ismeretlen falu ismeretlen lakosai iránt, akik semmit sem jelentenek vagy éppen ellenszenvesek névtelen narrátorunk számára. Grendel újra csak (mint legtöbb regényében) férfi és nő kapcsolatán keresztül figyeli meg az emberi sorsok lehetőségeit. A névtelen narrátor élettársa, Lívia az emancipált nő prototípusa: nincs szüksége házasságra, gyerekre, intellektuális munkát végez (angolból fordít), szeretkezéseiket ő maga kezdeményezi. Önállósága ellentétben áll „hősünk” állandó hezitálásával, döntésre való képtelenségével: míg Lívia a regény egy pontján Augustus császár feleségével^12) azonosítódik (ironikusan aknázva ki a dekonstrukció etimologizáló eljárásait), addig a Tömegsír főszereplője mindvégig névtelen marad — ő akarata ellenére keveredik „ebbe” a történetbe, amelyet nem számára találtak ki, de amelynek valóban ő az ikonja. Névtelen narrátorunk valószínűleg olyan történetet talált volna ki magának, amely több kényelemmel és kevesebb veszteséggel zárul. Talán ezért hagyja el Lívia: az ő akaraterős természete képtelen volt elviselni, hogy viszonyukkal egy olyan szereplőt igazoljon, aki csak elszenvedője közös történetüknek. Közben narrátorunkra piócaként tapadnak a falu elöljárói. Hogy mi okból, még csak nem is sejtjük: hiszen történelemtanári-docensi minősége az egyetemen még semmire sem garancia. Legfőképpen nem arra, amire használni szeretnék: a múlt lezárására. Valószínű ugyanis, hogy a falusiak közül valami módon mindenki összefüggésbe hozható a tömegmészárlással, ki bűnösként, ki cinkosként, ki áldozatként. Narrátorunk a Tömegsírban is a Grendel-regények értelmiségi hőseinek jellemző tulajdonságaiból épül fel. A
