Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: És eljön a tömegsírok országa... (Grendel Lajos regényéről, tanulmány)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE sorsa” fejeződik ki benne „nagyepikai formában”? A nemzeti tragédiákat a kisebb közösség, a kisváros tragédiái követik, azt a családi, majd az individuális, egyéni drámák. A posztmodern illúzióvesztés modellje képződik meg nemcsak az Éleslövészet, de a Galeri lapjain is. Mindkét esetben működésbe lép azonban a visszacsatolás művelete: az Éleslövészetben az amúgy is többféleképpen olvasható, kaleidoszkópszerű szöveg kezdetben látens, majd mindinkább tudatos referencialitása által mintha olyan referenciális pluszjelentésre kívánna szert tenni, amely túlmutat a posztmodern fikcionalitás lehetőségein. Az Éleslövészet ilyetén felfogása a Galeriben, az Áttételekben és a Szakításokban már kész tényként tárul elénk. Ennek a — több értelmező által jelen- tésszűkítőnek tételezett — eljárásnak, amellyel, szerintem, Grendel szövegei amolyan kint is vagyok, bent is vagyok játékot „akartak” játszani, éppen ellenkező funkciója volt: referenciális többletjelentéssel ellátni a fikcionális szöveget. Ebből a szempontból a Szakítások tűnik e modell legtökéletesebb megvalósulási formájának: hiszen ez a regény nemcsak olyan tudatregény, amely a tudatok fikcióinak (szintén kaleidoszkópszer) összemérhetetlenségét hivatott modellálni, hanem egyúttal olyan individuális és egzisztenciális tragédiák sorozata is, amely majdnem minden esetben feltételez maga mögött — szinte darwini-zolai következetességgel — valamilyen családi meghatározottságot, amely mögött fölsejlik az egész társadalomra, nemzetre, sőt (közép-európai) térségre kiterjedő desperáció. A Szakítások után a Grendel- szöveg új irányba mozdult: olyan ironikus-vizionárius-világtotalizáló regénytípus alakul ki, amely intellektuális alapvetése mellett továbbra is fenn kíván tartani egy „alacsony” olvasatot, s ez az eljárás még inkább zavaró lehet a művek öntörvénységének viszonylatában. A Thészeusz és a fekete özvegy magát a mitológiai modellt is destruálja. Azért nem állítható, hogy dekonstruálja, mert a derridai destrukció után következő konstrukció művelete ebben a regényben nem tud megvalósulni: az „alacsony” csak lerombolja az esztétikailag értékest, újabb, érvényes esztétikumot nem teremt magának a kapott anyagból: ezzel is magyarázható az említett regény fragmentáltsága. Az Einstein harangjaiban az irónia valószerűtlenné növelése már nem a nagyon is konkrét, „létező szocializmus” abszurditását alapozza meg, de a narráció esetlegességeit is. Az És eljön az ő országa című „szomorú játék” széteső — ironikus, abszurd, vizionárius —, a „forradalmi átmeneten” inneni, túli, valamint a benne magában megélhető léthelyzetek három szálon történő, világtotalizáló bemutatása már magában hordozza ennek az írásmódnak a kifulladását, illetve az előkészületet a korrekcióra. A Grendel regényeiben megfigyelhető „stílusváltások” egyik érdekessége, hogy ezek a váltások nem mindig esnek egybe magának a regénynek a szövegszerű határaival. Ezek a „stílusok” úgy léteznek, hogy vagy átérnek egy következő regény szöveganyagába, vagy felbukkannak néhány oldalon, mintha megmutatnák a következő Grendel-regény „másfajta” anyagát, „stílusát”. Hogy érthetőbb legyen a vázolt kép, konkrétabb leszek: amennyire az Éleslövészet első, „történelmi” leszámolása egy önálló stílusréteget képvisel, annyira rokontalan is ez a stílusréteg. Ugyanebben a regényben a második, „irodalmi” leszámolással kezdődően egy olyan, új, kontaminált stílusréteg jön
