Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: És eljön a tömegsírok országa... (Grendel Lajos regényéről, tanulmány)

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

egyáltalán lehetséges-e „a” „posztmodern eszközöknek” és „a” „szlovákiai magyar regénynek” a felismerése ugyanazon nyelvjáték keretein belül? És ha már felvetődött a „szlovákiai magyar regény” kategóriája, vajon nem éppígy „elő-írt”, azaz - grendeli szóhasználattal — „abszurd” a posztmodern prózafordulat elvárása is? Hiszen az értelmezést egy olyan fejlődéselvű, történetszerű elbeszélésbe ágyazza bele, olyan „nagy elbeszést” talál, amelynek — természetesen — ő maga nem részese, sőt, előhívója. Az elváráshorizont által megteremtett „fogalmi” nyelv vajon nem válik inkonzisztenssé, ha belép a szépirodalmi nyevjátékba? Néha kétségeim vannak, nem önmagát állítja-e az ilyen — minden(?) — nyelv.

Az, hogy Grendel regényei látensen a „szlovákiai magyar regény”, illetve a „posztmodern regény” — önkifejezést is tematizáló — fogalmi dichotómiáit magukba építették, számomra evidenciának tűnnek. Annál is inkább tartható ez az (ellenőrizhetetlen) álláspont, mert bár többen megfogalmazták viszonyukat ehhez a két fogalomhoz, éppen ezért vagy ennek ellenére „már mindig” disszeminálódott a jelentése, azaz — megfelelő kontextusban — bármilyen jelentésben használhatók. Grendel is explicitté tette, mit ért „szlovákiai magyar regény” alatt: „Olyan regénytC..), amelyben a csehszlovákiai magyarság drámai sorsa fejeződik ki egy ennek a szándéknak leginkább megfelelő nagyepikai formában, kimondva vagy kimondatlanul, a múlt századi nagyrealista epika eszközeivel’*7) A posztmodernre vonatkozó, használható meghatározást viszont csak áttételesen találtam a Grendel-tanulmányokban: olyan életérzést), állapot(?), amely valamiképpen összekapcsolódik a „nyugati civilizáció agóniájával”, s amelyet a posztmodern irodalom(?) „a legkeserbb nosztalgiával és dühvei” „reagált le”. A „posztmodern nem a kezdete, hanem a vége valaminek”® - írja. A posztmodern(?) (vagy inkább progresszív) regény pedig abban különbözik a hagyományos, realizmuselvű regénytől, hogy tematizálja „technikai-formai problémáit’*9), azt, hogy „mit nevezünk regénynek ma’*10).

E két fogalmi kategória jelenléte által inspirált textuális megoldások eddig megjelent hét regényének (a Tömegsír cím, legutóbb megjelentről alább lesz szó) mindegyikében meghatározták azt a nyelvet, amely a regény értelmezhe- tőségi terét létrehozza. Az egyes regények recepciói viszont olyan eltérő értékhangsúlyokat jelenítenek meg, amelyek arra utalnak, hogy mindkét fogalom felhasználásának módjában is történtek olyan változások, amelyek talán segítenek a „Grendel-jelenség” megértésében.

Az Éleslövészet, amely megalapozta a Grendel-recepciót, talán a leghívebben tükrözi azt a paradox módszert, ahogyan nemzetiségi regénnyé válhat az attól elszakadni kívánói?) textúra. Hiszen ez a regény éppen attól lesz nemzetiségi, hogy azzal (mint témával és mint műfajjal) kíván leszámolni, amivel foglalkozik. Az ellenállás paradoxona ez: a leszámolás — a jobb hatékonyság érdekében — maga is felveszi és elismeri, vagyis felhasználja azokat a játékszabályokat, amelyekkel harcban áll. így válik az Éleslövészet is, kezdeti „történelmi” leszámolása után (amelynek értékeit még a Grendel-opuszok kapcsán erős kétségeket megfogalmazó Szirák Péter is „a gondolkodás szabadabb játékaként’*11) jellemzi), maga is „nemzetiségi”, azaz „a” „szlovákiai magyar” regénnyé. Vagy talán nem a „(cseh)szlovákiai magyarság” „drámai