Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: És eljön a tömegsírok országa... (Grendel Lajos regényéről, tanulmány)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE kísérte, tetten érhető még a 90-es évek végének kritikai diskurzusában is. Arra a kérdésre, hogy az Éleslövészet szinte kirobbanó sikere jót tett-e az utána következő Grendel-műveknek, pontosabban azok fogadtatásának, ma már használhatónak tűnő válasz adható. A siker egyrészt ráirányította a figyelmet egy olyan regénynyelvre, amely alkalmasnak kínálkozott a 70-es évek végének megváltozott poétikai kondíciói között is egy — a magyarországitól némiképp eltérő — tapasztalat közvetítésére. Grendel regénye éppen azért hívta fel magára a figyelmet, mert úgy tűnt, megvalósítja egyrészt azt a posztmodern(?) fordulatot, amely a magyar prózanyelv megújításának és újragondolásának igényével lépett fel, másrészt viszont fenntart egy olyan referencialitást is, amelyet nem érhet a hűtlenség vádja. Hűtlenség — mi iránt is? Hűtlenség a „sajátosan” kisebbségi, „szlovákiai magyar”, és — már szinte kötelező érvénnyel — történelmi témák iránt. Grendel regényeiben kezdettől ott dolgoznak az olyan kettősségek, amelyek az elszigeteltség vagy egyetemesség®, maradiság vagy progresszió, ideologikus vagy autonóm műalkotás lehetőségeit tematizálják. 1989-ben azzal az — először Fábry Zoltán által megfogalmazott — igénnyel néz szembe Grendel, amely az „úgynevezett szlovákiai magyar regény”® terminus technikusában fogalmazódik meg. Az új „műfajt”, amely a regény műfaján belül körvonalazódna, képtelenségnek tartja, miközben megjegyzi, hogy bármennyire is abszurd ez az igény (mármint „a” szlovákiai magyar regény megírása), „mégis ennek az igénynek a jegyében születtek meg a hatvanas és a hetvenes években a legjelentősebb prózai művek irodalmunkban”®Bár Grendel egyértelműen elhatárolja magát ettől az igénytől, érdemes megvizsgálni, hogy magának Grendelnek a művei is vajon nem ennek az „abszurd”, ha nem is igénynek, de látens hajlandóságnak a jegyében születtek-e? Vajon annyira kényszerítő nyelvi-kulturális kontextus vette körül ezeket a műveket, amely egyenesen predesztinálta azokat a szlovákiai magyar irodalmi hagyomány továbbvitelére? Vajon ahhoz az „abszurd igényhez” képest, amely ekkoriban meghatározta a („szlovákiai magyar”) irodalmi elváráshorizontot, értékként foghatók-e fel az irodalomtörténész szavai, aki Grendel Lajos kapcsán arról ír, hogy epikája „szervesen képes továbbépítkezni a kisebbségi irodalom hagyományának beszédrendjéből”®? Nem inkább ez a „szervesség”, „szerves továbbépítkezés”, illetve ennek látens vállalása eredményezi, hogy a Grendel-szövegek az „új regényformák kialakításának” csak „küszöbéig jutottak el’*5)? A kisebbségi lét- és tudatforma felé fenntartott hangsúlyozott referencialitás (amelynek problematikussága eddig még meg sem kérdőjeleződött) nem lesz-e magától értetődően inkonzisztens a posztmodernnek tételezett fikcionalitás, intertextualitás és disszemináció alakzataiban? Ezek az irányított kérdések persze még összetettebb kérdéseket vonnak maguk után. Hiszen evidenciának tűnik, hogy egy mű értékhangsúlyait nem annyira témája határozza meg, hanem nyelvi megformálása — pontosabban, egyetlen szépirodalmi műnek sincs hagyományos értelemben vett témája, hanem csak nyelve^. Ha ennek a gondolati evidenciának az érvényét fenn is tartjuk, vajon nem elgondolkodtató-e az a tény, hogy minden nyelvjátéknak csak korlátozott érvényességi köre van. Más szóval: érvényes-e, illetve
