Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: És eljön a tömegsírok országa... (Grendel Lajos regényéről, tanulmány)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE egyéniség. S közben a körülmények egyformára gyalulnak bennünket, e trend elől nincs kibúvó, miként a folyóból sem ugorhat ki egy-egy csöpp. Mégis — de persze nem csupán a reklám hatására — egyéniek akarunk lenni. Legfőképpen talán éppen azért, mert érezzük ezt az uniformizáló helyzetet, amelyet teremtettünk magunknak, amelyben létezünk. Tömegközlekedés, konfekció, divat, közízlés, tévé, idegenforgalom: mindezt a tömegnek találták ki, s egyre kevésbé tudjuk kivonni magunkat e pókhálóból, egyre kevésbé különbözünk másoktól. Grendel figurái is ilyenek, hozzájuk hasonlóak ezrével szaladgálnak dicső bolygónkon. Tulajdonképpen rendkívül unalmasak lennének, ha nem a regényben ismerjük meg őket. A falubeliek szintén idegenforgalommal szeretnék föllendíteni isten háta mögötti életüket, csak hát ott tornyosul a tömegsír problémája, amit egy kis sminkeléssel azért egalizálni lehetne, ha a történész ebbe belemegy. Nyalnak is becsületesen, szorgalmas kitartással, vesztegetik a történészt minden bevethetővel, na de ez sem újdonság az ég alatt. S amikor mégsem sikerül rávenni a történészt arra, amit kiagyaltak, megelégszenek azzal, hogy maguk közé olvasszák a titkok tudóját, cinkost fabrikálnak belőle, így vágják el előle a menekülés útját. A főhős pedig jobb belátása ellenére tömegcikké válik. Egyénisége nevében ő is előre menekül és egyéniségét a tömegsírba temeti. Tulajdonképpen unalmas história az egész, köznapi és triviális, a felszínen alig történik valami. No de, ami a testünkkel történik, csupán külsőség. Az igazi történés a fejünkben zajlik. Maga a tömegsír mintha azt sugallná, hogy a falu a háború végén belebonyolódott valami zűrös, tisztátalan ügybe, s ezt szeretnék eltussolni. Bár ki tudja? Talán így történt. Ezen túl azonban sokkal fontosabb a tömegsír szimbolikus lényege. A figyelmes olvasóban ugyanis, aki sorok között is képes olvasni, egy csomó rugót feszít meg. Arra készteti, hogy önmagára ismerjen. Hogy fölismerje a gondok szőnyeg alá söprésének hajlamát. Szürke mindennapjainak unalmát. Gyengeségeit és gyarlóságait, azok szégyenét, titkolt temetését. S teszi mindezt Grendel ebben a rendkívül olvasmányos regényben maró gúnnyal, ízes, szinte barokkos humorral, amely valahol A helység kalapácsára emlékeztet. Helyenként szinte öncélúan hat, holott távolról sem az. Eszköz az előremenekülés helyett a mélybe merülni. Hogy fölismerésünk ne legyen olyan fájdalmas. Mert a tömegsírban valójában mi vagyunk, álmaink, nevetségesen titkolt titkaink, de bűneink is, amelyeket nem tudunk nem létezővé tenni, hiszen akadnak, akik mégis tudnak róluk, csak éppen nem említi senki, mert képtelenek vagyunk önmagunknak is bevallani és így látszólag mégis egyszerűbb. Mi magunk vagyunk e tömegsír. NÉMETH ZOLTÁN És eljön a tömegsírok országa... Az Éleslövészet megjelenése óta a grendeli írásmód a kritika részéről bizonyos mértékben a figyelem középpontjában áll. Az a kritikai visszhang, amely ezt a — Grendel recepciójában meghatározó jelentőség — regényt
