Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Aich Péter: Ki fekszik a tömegsírban? (Grendel Lajos regényéről, tanulmány)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE tételt sem, amelyben önmagáról vallana. Áttételesen persze annál többet tudunk meg róla. Mert egy Bach sem tudott (hál’ Istennek) saját bőréből kibújni, önnön árnyékát átlépni. Napjaink irodalmában is hasonló a helyzet, persze azért egy kicsit másképp. Jellegzetes példa erre Sheppard, az amerikai drámaíró, aki gyermekkori fóbiáit, apjával való konfliktusait írja meg számtalan variációban, bonyolult képzettársításban, szimbólumban, egy nemzedék életérzését általánosítva s emelve irodalmi rangra. Vagyis nem új jelenség ez. Márai mondja Cervantesszel kapcsolatban: „Egy nagy író mindig önmagát és élete titkosabb tartalmát írja.”Ez muzsikusokra, képzőművészekre is érvényes. Senki sem tudja meghazudtolni önmagát, ha ugyan meg nem hasonlik vagy nem szkizofréniás. Ilyen értelemben akár maga Grendel Lajos is lehet a főhős. De persze nem önéletrajzi regényről van szó (s ha az is volna, a regény mondanivalóját illetően ez abszolút lényegtelen és indifferens). A standard realista művekben a szerző úgy tesz, mintha egy rajta kívül álló sztorit mondana el látszólag objektív eszközökkel, miközben azért igyekszik azt, amennyire csak lehet, befolyásolni, s levonni az erkölcsi tanulságot. A mai postrealista módszer — így Grendel is — lemond a befolyásolás kínálkozó, csalóka lehetőségeiről, az erkölcsi tanulság levonásáról szintén. Vagyis klasszikus értelemben elmarad a vége. Van az olvasónak esze, gondoljon, amit akar. Fejezze be a fejében a történetet alkata és tetszése szerint Persze az elmaradt végű regénynek is van vége, bár az arisztotelészi katasztrófa nem az utolsó oldalakon teljesedik ki, hanem az olvasó fejében, képzeletében. Grendel különben érdekes fordulattal fejezi be a regényt Utóhangként hat, mintha egy klasszikusan befejezett regényt toldana meg magyarázattal, a nyájas olvasó kíváncsiságát kielégítendő, mi is történt a főhőssel azután Ravasz dolog ez, mert ezzel valójában csak tovább sokasítja a kérdőjeleket, amelyeket a könyv föltesz, a „megoldás” nem megoldás, hanem további bonyodalom. Mi a probléma lényege? A falu határában találnak egy tömegsírt. Erre mintegy varázsütésre a falu egy emberként furcsán kezd viselkedni. Minden igyekezete azon van, hogy a leletre eleve olyan bélyeget süssenek, amely a múltat illetően társadalmilag elfogadható, a jövőt illetően pedig hasznos. Az előremenekülés klasszikus példája. Maga a főhős minden gyengesége és gyarlósága ellenére viszont képtelen — történész létére való tekintettel is — történelem helyett mítoszokat, legendákat ^gyártani. Tulajdonképpen ez az egyetlen erénye, bár ebbe is belebukik. O is úgy menekül meg az elvárás elől, hogy előre meneküL Példa erre magánélete is. Csak sodródik az árral, azt teszi, amit elvárnak tőle, amit mások is tesznek vagy tennének, többre nem képes. Jellegzetes alak ugyanakkor szürke része a jellegtelen tömegnek, neve sincs nímand, aki úgy tesz, hogy jellem, miként ezt a reklám is sugallja, nevezetesen, hogy csak akkor vagy egyéniség, ha a legújabb mosószert használod S a főhős használja a legújabb reklámsugallta mosószert Pontosan úgy viselkedik, ahogy az korunkban „menő", magánélete tehát hasonlóan alakul. így hasonul a tömeghez, azonosul vele, lesz porszem a sivatagban, amolyan „tulajdonságok nélküli ember”. Haladunk a korral — akár ez is lehetne a regény címe. Már szinte divathóbort azt magyarázni az embereknek, mennyire egyéni mindenki, értsd:
