Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Aich Péter: Ki fekszik a tömegsírban? (Grendel Lajos regényéről, tanulmány)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Van erre példa bőven. Minden háborút tömegsírok szegélyeznek. S bár az ember genetikai adottsága révén alapjában véve agresszív lény, hiszen agresszivitása biztosítja számára a túlélést, s a háborús hősöket (az én háborúm mindig igazságos elv alapján) mindig is megünnepelte, az ellenfél halottait szintén eltemette, ha történetesen nem kannibál volt. Éspedig tömegsírba, névtelenül, közömbösen, személytelenül. Állítólag Petőfi is ilyen tömegsírba került. Azért állítólag, mert bizonyíték erre nincs, a magyarázat viszont kézenfekvő. A nosztalgikus, titokzatos mítosz, amely ebből sarjad, pedig hasznos. Vagy például a gulágok és a koncentrációs táborok cinikus tömegsírjai. A racionális meggondolásokon túl (a hullákat valahova el kell tüntetni) vajon nem a rossz lelkiismeret elhantolásáról, szőnyeg alá söpréséről van szó? A XX. század olyan magas fokon művelte cinizmusát, hogy nem csupán a hullák voltak személytelen, nem kívánt tények, hanem maguk az élő emberek, számok csupán, statisztika. Ki tudja, hány tömeggyilkosnak volt — minden élemedett gazsága ellenére — fóbiás, nyugtalan álma, hiszen tudjuk, hogy gyakran az előremenekülés taktikáját alkalmazta. Vagy ebbe sodródott, mert a tudat és az emlékezet sajátos emberi megnyilvánulása erkölcsi jellegű problémákat vetett föl. A tágabb értelemben vett kannibalizmus minden élőlénynél tabu. A fajok saját fajbelijüket nem falják föl. Az állat humánabb az embernél. S ez mélyen bennünk van. A leghidegebb vérű bérgyilkos is jól tudja, hogy alapvető erkölcsi norma ellen vét, amiért üldözni fogják. Jobb hát, ha titkolja mindenki, akinek bármi köze/része van akár csak egyetlen törvénytelen, szabályellenes gyilkosságban (mert a háborúban, ha bizonyos szabályokat betartunk, nem minősül az emberölés gyilkosságnak, hanem szentesített hőstettnek, amiért dicséret jár), hiszen csak így van esélye arra, hogy az igazságszolgáltatást elkerülje. De mitévő legyen a tudatával, a lelkiismeretével? Hogyan hantolja el tetteit önmagában? Csak egy esélye van: ha szépíti a múltat, ha filozófiát gyárt hozzá (az én háborúm mindig igazságos elve itt is jól érvényesül), esetleg hamis verziókat agyai ki, amelyekkel utólag meghamisíthatja a történteket olyannyira, hogy maga is elhiszi. Erről is szól Grendel Lajos regénye, a Tömegsír. A címben sokatmondóan mellőzi a névelőt. Mert bár a regényben egy bizonyos tömegsír körül forog minden, nem csak arról az egyről van szó. Már a konkrét helyszín is szemérmesen egy rövidítés névtelenségébe burkolózik. A főhősről sem tudunk meg sokat, éppen csak annyit, hogy egy konkrét ember látszatát keltse. Hitelességét az is fokozza, hogy Grendel az egyes szám első személyt használja. Kézenfekvő tehát a kérdés, ki valójában ez az ember. Történész mivolta csupán keret, hogy a falu — ahol a tömegsír puszta véletlenből előkerül — rossz lelkiismeretét legyen hol levezetni, hogy az előremenekülésnek legyen iránya, miként a villámhárító a villámnak. A regény bizonyos rokonságot mutat Leonardo Sciascia módszerével, aki úgy állítja be a dolgokat, mintha nem fiktív történetről, hanem riportról volna szó. Nem ismeretlen ez a fogás García Márquez előtt sem, él is vele. A személyes érzelmek, gondolatok így sajátos általánosított szintre kerülnek. A romanticizmus előtti korban elképzelhetetlen és illetlen volt szubjektív érzelmeket közvetlenül megjeleníteni. Ez különösen a zeneirodalomban szembetűnő. Bach muzsikájában például nem találunk egy
