Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: (Beszélgetés Sütő Andrással)

Beszélgetés Sütő Andrással

* Ön mondta egyszer, hogy ha a mű kinyitja egyszer a száját, az író elhallgat. Konfliktust jelent ez az alkotó és műve között, vagy éppen a harmónia jelenlétét bizonyítja?

— Nem éppen így írtam, de lényegében ezt mondtam és — nota bene színdarabról szólva, amely ugyebár a színész nyelvén, hangján szó szerint is megszólal, aztán röpke három óra alatt vagy felszáll, vagy elhasal, s úgy marad elnyúlva a világot jelentő deszkákon. Tudom persze: magyarázat ehhez nem szükséges, mégis elmondok valamit. Az a meggyőződésem, hogy ha egyszer elkészült: a színdarabnak a saját lábán kell megállnia, miként a novella, regény is önmagáért beszél, ajánlás, protekció nem segíthet rajta. Ez különben nem is meggyőződés dolga, hanem törvény. Kivéve a meg nem értett remekműveket ugyebár, mikor a szükség törvényt bont. Megvallom, saját követelményemet, hogy szerző, ha lehet, fogja be a száját: némelykor megszegtem. Nem sátor előtti kikiáltóként persze — nézzétek odabent az óriáskígyót! —, hanem rendezői, színházi kérésre szólván például munkám forrástájékáról, a témaválasztás sugallatairól stb. Ilyen szövegeket írtam, de munkáim értékéről soha nem mertem vélekedni, mert az Arany János-i kétely mindig is bennem volt.

Némelykor az a látszat támadt, hogy önmagamnak ellentmondva a bizonyítványomat magyarázom, holott valójában támadások ellen kellett védekeznem. Ezekre gondolva ma is elképesztőnek, abszurdnak tartom, amit az ún. csipkerózsika-vitában meg pl. a fűszálvádaskodásban a fejemhez vágtak, és nemcsak szellemileg alultáplált munkásmozgalmi fanatikusok, hanem jeles férfiak, okos emberek is. Csak röviden említem föl: a hetvenes évek végén, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy asszimilációs mohóságában a román hatalom minden nemzeti, tehát sajátos értékünktől megfoszt, megpróbáltam a veszélyt szóvá tenni. A modern etnológiában használatos kifejezést vettem át Gáli Ernőnek egy tanulmányából, mely szólt eképpen: a sajátosság méltósága. Mert épp ettől akartak és akarnak minket megfosztani. Többek közt anyanyelvűnk használatának jogától — végső fokon tehát: nemzeti nyelvünktől.

Támadt aztán ebből akkora felzúdulás, hogy ép elmével csak ámulni lehetett rajta, miként a kétfejű borjún. Sajátosság és méltóság? Mit keres egymás mellett ez a két szó? Mily sötét, provinciális provokáció ez a művészet korszerűsége ellen! Stb. Egy időben úgy tűnt már, hogy a szellemi tisztesség feltétele: odasercinteni egyet a sajátosság méltóságára. Magyarázhattam én, hogy ha nincs éber cenzúra, másként fogalmaztam volna mondandómat fájdalmas hiányainkról. Magyarázhatta Gáli Ernő is mondván: „A nyelv paradigmájában a sajátosság méltósága ragadható meg.” A mi tiltott, űzött, megcsúfolt anyayel- vünk! Fütyültek rá és tovább fenték rajtam a nyelvüket. Idézhette Malraux találó mondását is: „Nem tudjuk, mi a méltóság, de nagyon jól tudjuk, mi az, ha hiányzik.” És már csupa hiány voltunk és csupa követelés: ismerjék el végre mindazt, ami sajátos értékünk, ami a másságunk a többségi nemzettel szemben.

Nem emlékszem, hogy Gáli Ernőn kívül valaki megkísérelte volna a sajátosság méltóságát nemzetiségi követelményként értelmezni.

Ennél is abszurdabb jelenség, mikor bármely könyv bármelyik szereplőjének jelleméből fakadó nézetét, felfogását, kijelentését a szerző nézeteként, felfogásaként, kijelentéseként, mi több: politikai hitvallásaként ítélik meg és