Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: (Beszélgetés Sütő Andrással)
Beszélgetés Sütő Andrással Vissza hát az elejére! Nyolc évvel azután, hogy előszót írtam egy álomhoz — álmom megvalósult. Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regényét — hála a Kriterionnak és Domokos Gézának — sikerült itthon is megjelentetni (1972-ben). A félelem és közöny hallgatása megtört. Akkoriban, hogy némely ifjú íróval elhitették, hogy minden ami volt: máglyára vetendő, mert velünk kezdődik az Új Világ története: erős meggyőződésemmé vált a mellőzött és üldözött nagyjaink védelmének feladata. Némelyek szerint így lettem konzervatív módon öregpárti Kik voltak ők? Például a nacionalistának bélyegzett Illyés Gyula, a klerikális-misztikus-ellenforradalmár Tamási Áron, a tévelygő Veres Péter, a fasisztává bélyegzett Sinka István stb. Ellenük akkoriban éppúgy kirontottak az ismeretlenségből a szellemi élet akasztológusai, akár manapság, csakhogy most nem balról, hanem jobbról ítélkeznek elevenek és holtak fölött. Kemény Zsigmond védelmében, szellemi örökségének méltatásában a legtöbbet és leghasznosabbat Veress Dániel és Benkő Samu cselekedte. Erről azonban más alkalommal szólok bővebben, ha élek... Az én pászmám maradt persze: Pusztakamarás. A regényíró földi porainak örök nyugvóhelyét zarándokhelyként próbáltam ismertté tenni. Ez főleg úgy sikerült, hogy Anyám könnyű álmot ígér című könyvemben, amely Erdélyben és Magyarországon közel félmilliós példányban jelent meg, Zsigó báróról is elmondtam egyet-mást. Aztán csodák csodája! Két évtizeden át ezrével keresték föl a sírját s a kis kúriát, amelyben életének utolsó három esztendejét töltötte. Megsokallták ezt a valamikori Kemény-birtok bitorlói. A kúriát, mely emlékház lehetett volna: földig rombolták. Jogállamban újra lehetne építtetni velük oly módon, ahogyan Varsó öreg házait építették föl eredeti formájuk szerint. De ez már ködevés, fellegjárás, hiú ábrándozás. Hallgatok inkább. * Milyen motívumokból építkezik az írói-költői nyelv, amely Sütő András életművének egyik páratlan és nehezen utánozható remeklése? — Páratlan! Remeklés! Micsoda túlzás ez! Ezek a jelzők, csak úgy kapásból szólva: egy Tamási Áront, Németh Lászlót, Szabó Dezsőt illetnek meg. Én magamról csak azt mondhatom, hogy az erdélyi Mezőség, a szórványállapot nyelvileg bizony gyengén öltöztetett föl engem. Nagyenyeden a tanítóképzőben úgy kellett hát igyekeznem, hogy kikászálódjam a szülőfalu nyelvi szegénységéből. Ez minden. Más kérdés, hogy mikor olvasmányaimat szülőfalum nyelvkárosultjainak mondataival vetettem össze: rémületbe estem. Majdnem olyanba, mint az a kamarási ember, aki tetszhalott állapotából magához térve riadtan motyogta volt: jaj istenem, meghaltam, de hál’ istennek feltámadtam. S attól kezdve élete végéig fehér ruhát hordott. Valahogy ilyenformán igyekeztem én fehéren, tisztán hordani az anyanyelv köntösét. Persze hogy konzervatívnak mondják ezért az embert. Nincs mit tenni, én is mondom a magamét. Például, hogy a trágárságban megrühesedett, irodalminak szánt szövegek szerzői az olvasóban szánalmat keltenek inkább, mint élményt, örömöt.
