Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Örkény István: Meddig él egy fa? (novella)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

megtalálta a gyűrött újsághirdetést, melyen már csak a nagybetűs szavak voltak olvashatók: Bán Sándor facsemete-kertészete, Tét.

— Ez mi vagyunk — mondta Bánné. — De az uram nincs idehaza.

— Csakhogy én az ötórással haza szeretnék menni.

— Addig nem lesz vissza — mondta Bánné. — Bement a faluba, mert holnap disznót ölünk.

Az asszony ereje vesztetten nézett körül. Sápadt arcáról, mint egy málló vakolatú falról, pikkelyekben pattagzott a púder. Semmiféle érzelemnek nem adta jelét, de épp e lárvaszerűségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett arcú bohóc könnyek nélkül sír.

Bánné az árakat se tudta. Még csak másfél éve voltak házasok. Az ura a széltől is óvta, s csak szép időben s legföljebb ojtani vitte ki magával a faiskolába. De azért így szólt:

— Mivel szolgálhatnék?

— Vásárolni akarok valamit — mondta az őszülő asszony.

— Díszfáink nincsenek — mondta Bánné. — Csak gyümölcsfacsemetéink.

— Nekem mindegy — mondta bizonytalanul a vásárló. — Csak szép legyen.

— Vannak négyéves suhángjaink — mondta Bánné.

— Hát nem tudom — mondta az asszony, ugyanolyan bizonytalanul nézve maga köré, mint az előbb. — Én valami nagyobbat szerettem volna.

— Az uram szokta intézni — mondta Bánné. — De ha várni tetszik egy kicsit, majd körülvezetem.

Kiforrázta a lábasait. Tiszta kendővel kitörölte őket, aztán kiloccsantotta az udvarra a vizet. Élettel teli kis asszony volt, minden porcikája kerek, és mindent olyan kerek mozdulatokkal és olyan gyönyörűséggel csinált, hogy az ember nem tudta róla levenni a szemét. Az idegen asszony meg se mert szólalni addig, míg szárazra nem törölte a kezét.

— Maga gyereket vár? — kérdezte akkor.

— Igen — mondta Bánné.

— Mehetünk? — kérdezte az asszony, és karjára akasztotta a papagájt.

Sár volt. Magas sarkú cipőjében billegve járt. Vagy öt percig mentek, hegy iránt. Mint száz meg száz halvány ceruzavonás, úgy derengtek a növendék fácskák a ködben.

— Ez mind jonatán — mutatott maga köré Bánné. — Ez batul. Ez ranett. Ez London Pepin — magyarázta, ahogy mentek tovább. — Itt kezdődnek a barackfák.

Az asszony megállt.

— Nem tetszenek — mondta. — Azt hittem, nagyobbak ezek a fák. Erősek, dúsak, hatalmasok.

— Akkor tessék erre jönni — hívta Bánné. — A mandula már ötödévre hoz.

— Nekem nem fontos a gyümölcs — mondta kedvetlenül az őszülő asszony. — Nincs is időm öt esztendeig várni.

Megállt, ernyőjével megbökött egy fát.

— Daganat van a méhemben — mondta közönyösen. — Rák.

— Borzasztó — riadt meg Bánné. — És nem lehet operálni? Az őszülő asszony átható pillantást vetett rá.