Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Cselényi László: A posztmodernek elődei, (Örkény István, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós portré)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

küzdelmét a magyar próza megújításáért, az elmondhatóság határaiért. Ma már a nyolcvan felé járó író (1921-ben született), a magyar irodalom nagyjainak sorába tartozik. De ez nem volt mindig így. Nemzedékének, a hatvanas évek nagy prózáit író csapatnak ő csak a perifériáján ténfergett, noha remekművét, a Magasiskola c. kisregényt már 1956-ban megírta, s azóta egyenletesen magas színvonalon írja a Magyar Történetet, Az atléta halála, a Saulus, a Pontos történetek, útközben, a Film, a Megbocsátás, a Hamisregény, és a Családáradás című regényeket, valamint a többé-kevésbé regénnyé (Hamisregénnyéf) összeálló elbeszéléseket, melynek egyik legsikeresebb „alakulása” a Volt egyszer egy Közép-Európa (Változatok a szép reményrelenségre) című, 1989-ben megjelent gyűjtemény. S ebben, a már említetteken kívül olyan írások, mint a Jelentés öt egérről, a Suiting ezredes tündöklése, a Magyar novella, a Szárnyas lovak, az Alakulások és a Merre a csillag jár c. remekek.

„Volt egyszer egy Közép-Európa? Itt csak az eshet meg, ami megesik. S a gond éppen az, kinek hogyan lehetnél szolgája, hogy rab kedvteléseidnek szabadon örvendezhess a tágaska kalodán belül” — írja Mészöly a gyűjtemény fülszövegében, s így folytatja: „Közép-Európa jószerivel nem volt, csak lehetne, talán egykor, ha talpából kinőne a gyökér. Ami eddig volt, az után odakívánkozna a kérdőjel.”

Említettem a hatvanas évek magyar prózáját. A Húsz óra, a Rozsdatemető, a Hideg napok megjelenésének évtizedét. Hatalmas ugrásnak tűnt ez a vonulat a megelőző ötvenes évek sivataga után. Mára szinte kitöröltetett ez a sikersorozat az emlékezetből. Sánta Ferenc több mint harminc éve hallgat, a Rozsdatemetőről, Sarkadi egykor legendás Gyávájáról sokan állítják, hogy olvashatatlanok, s ebből a hatalmas sikersorozatból mára alig maradt meg valami. Ottlik Iskola a határonja, Örkény abszurdjai, Mándy elbeszélései és Mészöly életműve. S ha meggondoljuk, hogy az említettek közül egyedül Mészöly a húszas évek szülöttje és a még mindig közöttünk botladozó, hála istennek, akkor voltaképpen az is elmondható, hogy korosztályának, az imént említett húszas években születetteknek, ő az egyetlen próza-klasszikusa. Ellentétben költő kortársaival, akik között legalább fél tucat immár a klasszikus (Pilinszkytől Nagy Lászlóig, Nemes Nagy Ágnestől Juhász Ferencig).

„Úgy tetszik: Mészöly Miklós nemcsak írónak magányos, de jelenségnek is rejtélyes. Nincs könnyű dolga annak, aki immár végleges pozíciót igényelne számára újabb irodalmunkban” — írta már 1975-ben Kis Pintér Imre az Alakulások c. kötetről Egy magatartás nyomozása című írásában. S így folytatja: „Mészöly Miklós pozíciója az én olvasatom szerint is egyértelmű: régóta prózánk legjobbjai közé tartozik.”

Béládi Miklós pedig így ír Az epika megtisztítása és felvezetése c. szimptomatikus tanulmányában:

„Szigorúan ügyelve arra, hogy az elbeszélés határain belül maradjon, Mészöly Miklóst igazában, lelke mélyén soha nem az irodalom szakmai, technikai kérdései izgatták. Sokan mégis úgy vélekedtek róla, hogy az irodalom belterjességében érzi jól magát... A műve körül terjengő ködöt a rendkívüli műgonddal készült Saulus oszlatta el, novelláinak gyűjteménye, az Alakulások, aztán már föltétlen elismerésben részesült. De az odáig vezető út nehéz,