Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - Tőzsér Árpád: A költőről, aki magasabb volt a körtefánknál (Veres János emlékére)

Tőzsér Árpád

A költőről, aki magasabb volt a körtefánknál

(Veres János emlékére)

Elment hát Veres János is, a költő, akiről csak kevesen tudták, hogy polgári neve tulajdonképpen Vörös Zoltán volt.

Mint minden erős egyéniség, pontosabban: mint minden sajátos, egyszeri példánya az emberi fajnak, ő is maga teremtette, és költővé, Veres Jánossá teremtette magát. Ő adott létet egy névnek, nem tudva elképzelni, hogy esetleg egy véletlenül örökölt név és társadalmi helyzet adjon létet őneki. — De azt is mondhatnám: a családi, a társadalmi, a külső formáktól akart a nevével elkülönbözni. A névválasztás az ő számára életforma-választás volt; s mindezzel, íme, azt is elmondtam, hogy Veres János tudatos költő volt.

Nem a „természet vadvirága”, hanem művelt poéta, aki akkor idézte nekem, költőbojtárnak — latinul — az Aeneis első sorát, amikor mások Sztálin-kantá- tákat és élmunkásköszöntőket írtak: Arma virumwue cano... Igaz, írt ő is sematikus verseket, nem is keveset, de a legsematikusabbakban is ott munkált lírájának két alapfontosságú összetevője: műveltsége és képérzékenysége.

Megírtam már máshol: ő volt életemben az első költő, akit személyesen ismernem adatott. Az ötvenes évek elején-közepén, kezdő költőként gyakran megfordultam rimaszombati kertes családi házukban, ismertem hallgatag, házikabátos, mindig pedánsan nyírt bajuszú apját, az orvost, s magas, katonás termetű édesanyját, s róluk alkottam magamnak először képet arról, hogy milyen egy „polgár család”.

S irigyeltem a polgári létüket, az életmódjukat, ódon bútoraikat, sok könyvüket. S irigyeltem Zoli nyelvtudását, olvasottságát, sőt irigyeltem még a súlyos betegségét is (srác korában, focistaként szedte föl, később kigyógyult belőle); a tébécét költőbetegségnek tudtam, s mikor a tátrai kezeléseiről beszélt, én természetesen mindig Tóth Árpádra vagy a szintén tüdőbajban ellobogó Kisfaludy Károlyra gondoltam.

Ő meg az én családomat, környezetemet, a falut irigyelte tőlem. Gyakran emlegette anyámat, aki ugyanolyan naiv-szókimondó ember volt, mint ő — csak a magassága volt a fele a költőének. Mikor Zoli először látogatott el hozzánk, a kapuban fogadtuk, ahol egy körtefa is állott. Mikor anyám meglátta Zoli lehetetlenül magas és vékony alakját, összecsapta a kezét: — Jó ember, maga még a körtefánál is magasabb!