Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - Duba Gyula: Fábry nem alkuszik Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai 11. kötetéről, esszé)

Duba Gyula

lett volna rá!” Vajon minek köszönhető, hogy nem így, sőt éppen ellenkezőleg történt? Külön tanulmány tárgya lehetne, milyen — valószínűleg védekező — ösztönök és eszmények — minden bizonnyal humánusak — táplálják a kisebbséget. Egykori irodalmi találkozásaim tapasztalata, hogy a szépirodalmi munkák kapcsán egyszerre a beszélgetés a történelmi sérelmek és a közös múlt kérdéskörére irányult, ám sosem a düh és elkeseredés hangján, hanem mindig a komoly és felelős öntudatosság méltóságával. A mai kisebbségi politika széles és öntudatos népi bázisa a múlt irodalmának is köszönhető, melynek jogokat követelni természetes adottsága volt. Fábry így tanít: „A kisebbség önmagánál többre van hivatva. Léte csak így kap értelmet, jogot, kötelességet és — nyugtát. A kisebbség e felfokozással paradox mód több lesz önmagánál, nagy lesz: nagyság, küldetés. A kisebbségi névből, a szóból magából és a tényből — kisebbnek, kevesebbnek lenni másnál — valami szorongás, szomorúság árad: a mostohagyermek árvasága, nyomorúsága. És mégis — és talán épp ezért — részese és kiváltója lehet messianizmusnak, konok megszállottságnak, melynek realitása azonban nem más, mint a közösségi tudat, lett légyen az a közös haza, a közép-európai megbékélés, az európai gondolat...”

Olyan tanítás húsz év távolából, amelynek értelme napjainkban válhatna valósággá. Még korábban, 1936-ban írja: „A kisebbségi jog a demokrácia próbája. Hitelét a kisebbségi kérdés rendezése határozza meg.” De 1968-ban már így teszi fel a kérdést: „...Lehet-e tényleges demokráciát valósítani — demokraták nélkül?!... Az emberi szolidaritáson alapuló közösségi érzés megszűnt, az egymástól való elidegenedés a köröket egyre szűkebbre vonta, az otthon az elzárkózás önzésévé torzult. De épp ez az egyéni önzés áll össze legkönnyebben a vele adekvát kollektív önzéssé: sovinizmussá. És innen a fasizmus — a kizárólagosság és tekintetnélküliség — már csak egy lépés!” Majd alább: „Ha a demokrácia zsugorisággá torzul, önmagát tagadva, elemészti lényegét, küldetését, és sorsfordító, közösségi változtató történelmi erő helyett történelmi akadály lesz: a sacro egoizmo önzése, megelégedettsége és öntetszelgő valósága. Sovinizmus megállíthatatlansága: nyelvimperializmus.” Már csak a fejezet kulcsmondatát kell idéznünk: „Mi nem kérünk, nem követelünk. Mi vagyunk!”

Akár bele is borzonghatunk! Ezek mai gondolataink, bár ritkán sikerül ily pontosan és mélyértelműen megfogalmaznunk őket. Talán, mert eszmék már alig fűtenek? Mert pragmatikusok lettünk? Tárgyilagosak, s inkább szkeptikusak — cinikusok? —, mint szenvedélyesek? A pragmatizmus bizonyára szükséges, de nem elég! Vagy lemondok vagyunk, hitehagyottak? Az eszmék csődje abból az értékekből is kiábrándíthat, melyekben továbbra is hinni kell. Azon a „különös nyáréjszakán” Fábry nagyon megrendülhetett. Hasonlóan az egészsége, vajon sejtette?, élete utolsó éve következik. Egyik utolsó nagy írását írja: Rang és hűség. Válaszul augusztus huszonegyedikére, a „különös

nyáréjszakára”

.....első indulati reflex a rezignálás. Mi értelme szónak, írásnak,

i

gének, amikor a fegyver ilyen irigylésre méltó gyorsasággal old meg problémákat?” Aztán az éledő gondolat szembeszegül a ténynek. „A fait accompli, a kész tények elé állítása ellenkezik az emberségi attitűddel... Kész tények nem tűrnek vitát. Tudomásul kell őket venni, ha nem akarunk fejjel a