Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - Duba Gyula: Fábry nem alkuszik Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai 11. kötetéről, esszé)

Fábry nem alkuszik

falnak rohanni. És ha a közösségi érdek azt követeli, hogy ne álljunk ellent, akkor a kompromisszum jelenti a reális megoldást, és mi fegyelemben álljuk a konszolidációra vonatkozó megegyezést: megadjuk a császárnak, ami a császáré, de az istenhez sem leszünk hűtlenek. A fegyveres döntés erejét és hatalmát akceptáljuk — ez a józan realitás dolga —, de a szellemhez változatlan hűséggel ragaszkodunk, mert van más valóság is: az értékelő, mérlegelő, ítélő erkölcsi realizmus. Az erkölcsi valóság.”

Hatvannyolc pokoli közép-európai dilemma! Fábrynak különösen. Olyan mély és megoldhatatlan ellentmondás, amilyet csak századunk produkálhatott, mely korban rettenetes értékzűrzavar támadt és alapvetően megkérdőjeleződött szinte minden erkölcsi törvény. Oly korban éltünk... mondhatnánk Radnótival. Amikor a jelenségek kétarcúaknak tűntek fel, a törvény gyakran önkénynek bizonyult, és a bűn a jó álarcában mutatta magát. Az erényből pedig oly könnyen szajha lett, és a történelem mindenki szolgálója. A megszállás megbocsáthatatlan erőszak, remények és vágyak eltiprója lánctalpakon, ám Fábry tudja, s vele a kisebbség is érzi, hogy a többségi nacionalizmus elszabadulása korlátozhatatlan ösztönöket szabadít fel, erősebbeket a demokratikus gondolattól. Mai tapasztalataink bizonyítják, hogy a metafizikus természetű, túlkompenzált nemzeti érzéssel szemben általában gyenge a demokratikus türelem és együttérzőkészség. A „szellemi antifasiszta” ne látná az éledő veszélyt? Aki egyre nyugtalanabbul ezt figyeli a háború utáni új Európában? Állásfoglalását, „megadjuk a császárnak, ami a császáré, de az istenhez sem leszünk hűtlenek”, kompromisszumnak láthatjuk, pedig bizonyára több annál! Olyan szerződés, melyet az író magányában a sorssal kötött! A „különös nyáréjszakát” mind helyeselni, mind elutasítani könnyebb lehetett volna. Fábry magatartása azt jelzi: semmi nem dőlt el, az élet megy tovább! Valódi értelmét ma érezzük, amikor a demokrácián belül a nemzeti érzés túlsúlya Közép-Európa-szerte mérvadó. Mit tegyen a szellemiség, hogyan tájékozódjon a gondolkodó? Mihez ragaszkodjon az erkölcsi hűség? Hogyan szóljon, mit mondjon az író, akit hívőnek és erkölcsi orákulumnak ismernek? „Félek a katonáktól...” mondja Fábry. „Hányszor, hány írásomban hívtam fel a figyelmet: vigyázat! A háborúnak, a fegyvernek öntörvényei vannak! Ha nincs, ami megállítja, eltéríti: a fegyver öntörvényének engedelmeskedik. A fegyver mindenképpen kétélű!” Nemcsak az író logikája töretlen, hanem a bátorsága is. „Úgy tudjuk, hogy a szocializmus a humánum realitása: emberségvalósítás... Az internacionalizmus egyenlítő tette végső soron csak az emberségre nevelés lehet. A szocialista humanizmus világpedagógiájának hátráltatója a világpolitika, mely hatalmi jellegénél fogva — minden árnyalatában — fegyverben kénytelen gondolkodni és háborúkat kockáztatni, embertelenség maximumát valósítani... A világháborúk századában a humánum szinte rezervációba kényszerül: egyének és kisebb nemzetek és népcsoportok folyamatossági feladata lesz, akik ezáltal válnak konokul nagyokká, példázókká. Ranggá. Hűséggé.”

A szlovákiai magyarság, miközben a fegyveres beavatkozás következményei kiszámíthatatlanok, ismét helytállt! De „Mi nem jutalmat várunk — ez megalázó lenne —, csak igazságot.” Az ország egységes, „csehszlovák állampol-