Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - Duba Gyula: Fábry nem alkuszik Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai 11. kötetéről, esszé)

Fábry nem alkuszik

„Otthontalanná tenni embert nem csak úgy lehet, hogy elűzzük földjéről, de úgy is, hogy kiűzzük, kifüstöljük nyelvéből, szerves közösségéből. Árulóvá, hűtlenné kell tenni, hogy leköphesse önmagát: hitet váltott, nyelvet váltott. A nyomorúság nyomorulttá teszi! Akik azonban ilyen eredményeknek örülnek, szemetet gyűjtenek maguk körül.” Amikor Fábryt szembesítjük az idővel, meglepetésünkre önmagunkkal szembesülünk. Fentebb a nyelv kapcsán a kisebbségi jogérzék tiszta megfogalmazását olvashattuk. Jó esetben a demokrácia eszménye épülhet rá. Ahol a felhozott példa működik, ott nem lehet demokrácia! A gondolat egyértelmű és következetes, történelmi előzményeire is hivatkozik. Érvényes mind Szlovenszkó magyarságának a helyzetére, mind a háború utáni „apertheid” éveire, mely magyarság sosem lehetett „teljes jogú, egyenlő állampolgár”, „csak kisebbség, a szó és fogalom minden nehezével és hátrányával.,, erkölcsi súlyával és elkötelezettségével.” Hiszen 1936-ban kijelenti Krofta belügyminiszter: „A köztársaság a cseh és szlovák lakosság műve. Elsősorban az a feladata, hogy nekik adjon lehetőséget a teljes nemzeti életre. Ez külön jogokat biztosít számukra az állammal szemben és az államban, melyekre nem tarthatnak igényt a területén élő más nemzetiségek tagjai.”

Az elmélet — ismerős. Bár inkább a nemzetiek retorikája ismétli, ám hallgatólagosan sokkal általánosabban hiszik érvényesnek. Arra azonban még senki nem keresett választ, hogy a teljes nemzeti jogok mellett miért, milyen okból vagy mily tényezők következtében, mily objektív értékektől függően nem lehetnek érvényesek a teljes kisebbségi jogok is! Az okok inkább csak szubjektívak lehetnek. S ami fontosabb: politikaiak! A közgondolkodás és tömeghangulat alakításának igénye teszi mai fogalommá: a magyar kártya! Melynek anyaga azonban nem karton és színes festék, hanem emberi lelkek, élő vágyak és nyomasztó érzések. Fábry nem panaszkodik. Tényt állapít meg, ítélkezik, igazát keresi. Az igazság nem a panasz, hanem a hitben található, hogy semmi sincs veszve, élni kell! íme a kisebbségi lét magyar summája! „Ez a nem éppen irigylésre méltó helyzet végeredményében egy fél évszázadon át mégis mentő és megtartó tényezőnek bizonyult: nem kényelmesedhettünk el soha, és ez gátat vetett a nagyobb arányú opportunizálódásnak. A gerinc, a magatartás egyszerre erkölcsi és létértelmet kapott. A cél csak így lehetett a napfény, a kitörés, hogy látva lássanak. Mint az eltemetett bányászok, akik nem adják fel a reményt és kopognak, hogy határon innen és határon túl magyarok és nem magyarok visszakopogjanak, mert csak ez a visszhang jelenti az életet, a tudatot: vagyunk. A nehezített élet, mint emberberségpróba lett végül is megtartó és igazoló erőnk, félszázados történelmi folyamatosságunk. Neve is kerekedett, elkötelező hitelszava: vox humana.”

Az árnyalt látásban, a pro és kontra értékelésben sem alkuszik. Fenti gondolataiban annak a közösségi erőnek a létét fogalmazza meg, amit ma úgy nevezhetnénk: a kisebbség önerőből való építkezése! A — patetikusan — balsors másik oldala a késztető, megtermékenyítő erő. Nevezetesen, hogy a másodrendűségi érzés és nehezebb sors nem lehet, nem feltétlen akadálya a teljes értékű emberi életnek! Mert a történelem is bizonyít! „Az adottságok logikája ezt a kisebbségi magyarságot az embertelenség síkjára és aktivitásába is lökhette volna: a sovinizmus anarchiájába — a fasizmusba. Minden oka meg