Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - Duba Gyula: Fábry nem alkuszik Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai 11. kötetéről, esszé)

Duba Gyula

részletekre ügyel. A súlyos lényeget követi már-már mániákusan. A formák csábításának nem engedve a benső tartalom szűk és mély kútjába tekint. Volt régen „gyilkos élmény” és Haláltánc-ének, emberirodalom, majd valóságirodalom és korparancs. Volt a szociális eszme, mely archimedesi pont lehetett, melynek segítségével a nyomorultak élete és a világszellem megemelhető és változtatható. S az élet végére maradt a kisebbségi igazság! Jogok, szabadság és demokrácia gyűjtőedénye, az élő humánum esélye és győzelme! A szlovákiai magyar kisebbség sorsa és igaza, történelmi élménye és életereje, sérelmei és vágyai, tiszta életakarása lesz az archimedesi pont, melyből megkísérelhető a világtengely kimozdítása, ez lesz a fókusz, amelyben emberség és barbárság erőrendszere találkozik és összpontosul. Fábry betölti hivatását, önmagához való hűsége letisztul. Nagy és szenvedélyes világgá-tárulkozás helyett, mellőzve gazdag politikai viták kényszerét visszavonul kisebbsége nyelvének barlangjába, a maga élete zárt térségeinek intimitásába merül, mélyen önmagába tekint. A Stószi délelőttök elé ír bevezető előszót — Stószi előszó —, életrajzi önértékelést, választ keres a kérdésre: mi értelme volt? Nyílt és kevésbé tudott titkokat feszeget, tudat alatt a végső elszámolásra készülődne? Magatartása megítéléséből romló egészségi állapotát s a pályaív — sejtett vagy megérzett? — lehetséges aláhullásának élményét, a múló idő alázatra és önfegyelemre késztető drámai hatását sem hagyhatjuk ki semmiképp.

V

A hatvannyolcas év a tisztánlátás hiánya, remények kavargása, hittel teli bizonytalanság. A múlt változik s a jövő ködbe vész Fábry nagy esszéjét írja A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága címen. (Új Szó, 1968. ápr. 27—28.) Máig nem ismerek magunkról hitelesebb, mert szenvedélyes, s ugyanakkor tárgyilagos, tényekre alapozott vallomást! Nehéz a sorsról-sor- sunkról igaz mértéktartással szólni, neki sikerült! írása az írónak önmagáról való véleményére, elképzeléseire és bölcs rezignációjára is rávilágít, mintegy többszólamú vallomás és önvallomás. Czine Mihály „valami ilyesfélét írt rólam: hallgat, amikor mindenki beszél és szót kér, amikor mindenki hallgat”. A közélet bizony a korszakos kibeszélés tere, s az idő némileg a szavak inflációjának (is) a kora, Fábry hallgatását mégis megtöri számos kérés, kérdés, felszólítás, már-már unszolás: beszélj! A Smena kérdése így kapóra jön: „Életében, államunkban megélt sok jót és rosszat... Kíváncsiak vagyunk, hogy azokban az időkben, melyek az ön részére kedvezőtlenek voltak, miért nem hagyta el a republikát és miért nem nyilatkozott ellene más államban?”

Mennyire nem értenek bennünket!, sóhajt az író. Ismerős a birtokon bévül lévők gőgje. Menj el, ha nem jó itt! Pedig mily egyszerű erre az igaz válasz! „...az ember az otthont, a szülőföldet még a legnagyobb bajban sem hagyja el. Századok óta itt éltünk és élünk. Mi itt ezen a földön ősi és emberi jogon otthon vagyunk... Az otthon a hazánk...’’ Erre a felvetésre ma sincs más érvünk, s nem is lehet. Fábry azonban ezt egy más világban fogalmazta meg. Csak hát az otthon értelmét és értékét is aláásta az idő. „Otthon: te legszentebb érv, te legkisemmizettebb érv! Te elárvultán, elárultan didergő, legbizonytalanabb szó! A béke, biztonság szava és ténye — otthon! —, mit kezdjünk veled?!”