Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - Duba Gyula: Fábry nem alkuszik Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai 11. kötetéről, esszé)
Duba Gyula olvashattuk, aligha jutva hozzá, mert magyarországi vagy erdélyi lapokban jelentek meg. Akár a Szókratész méregpohara! Esszéje tartalma a korabeli közép-európai téridő. Fontosnak tartja azzal kezdeni, hogy írásán 1963. május tizedikén kezdett dolgozni, az európai kultúra szégyennapjának 30. évfordulóján, a német könyvmáglya jubileumán. A múltról szól, de a mához, a máról beszél! Megidézi a német múltat és jelent, mely a hazai társadalomra is kísérteties árnyakat vet(het)! Hogyan kerül a csizma az asztalra? A rémként ólálkodó, legalább is részleges azonosulás lehetősége okán! Már tudjuk, mi lehet a szocializmus humánum nélkül. Fasiszta jellegre utaló tekintetnélküliség! S Fábry már nem engedi, hogy az azonosulás lehetőségének árnyától szabadulhassunk. A szöveg alatti, sorok mögötti tartalomként kísért. A gondolatok mögött, a lehetséges párhuzamok mélyén kísérteties árnyak mozognak. Könyvmáglyától az emberégető kemencéig! A borzalmas utat a történelem tükrözi, tanuljunk belőle! Majd az imperialista háború! (Fábry talán egyetlen marxista terminus technikusa.) A németek a költők és / vagy katonák népe! Végzetes századunkban, sorsszerűén inkább a katonáké. Böllt idézi, aki a „hazátlan emberek” közé sorolja magát! Thomas Mann szerint a németek nagy része „nem ismerte fel, hogy az erkölcs összefügg az értelemmel, hogy együtt emelkednek és hanyatlanak”. A példatár változatos, Nietzsche következik: „Amikor Európa népei kezdtek felfigyelni a németekre — és az nem is volt olyan régen —, akkor ezt műveltségük vonzása hozta magával, melynek azonban ma már nincsenek birtokában, mert vak buzgalommal lerázták magukról, mint valami betegséget, de jobbra, mint politikai és nacionalista őrületre nem tudták becserélni.” Ismert Fábry idéző kedve, szövegeiben új életet kezd az idézet, pompásan kiteljesedik és megtelik friss értelemmel. A fentieket olvasva, korabeli társadalmunk levegőjében megérezzük a párhuzamok lehetőségét. Az azonosság mélyen a vasfegyelemre épülő társadalmak érzéketlenségében és tekintetnélküliségében rejtőzik. Az író tovább mélyíti az idézet erejét azáltal, hogy kortünetté fokozza, egyetemes érvényűvé, századunk jelenségévé azáltal, hogy felidézi a náci nacionalista értelmiség lapjának, a Die Tatnak hírhedt elméletét, az „intelligencia-bestia” hipnózisát, amellyel annak idején a könyvmáglyákat indokolták. „Van az intellektualizmusnak egy bizonyos arroganciája, amely mindig és újra elvezet arra a határra, ahol a sors, a vasmarkú hatalom vagy a nyers erő földre teríti és szerénységre inti. Aki intelligens, az szolgáljon, aki arrogáns, az szenvedjen, aki fölényben van, annak azt a fölényt keservesen meg kell fizetnie.” A történelem mélyéről halljuk az értelem-ellenesség fenyegető dörgedelmét s a korabeli jelenre gondolunk, a hatalomra, mely nem kíván reformot, elítéli a Kafka Konferenciát és nem szereti a nyugtalan, állandóan lázadozva gondolkodó értelmiséget, tőle csak szolgálatot követel. Béklyóban az intellektus, és a szellemi szabadság sötétzárkára ítéltetik. Ez sem reformhang, attól kívülállóbb és távolibb, szellemi magasságok hangja, orákulumszerű! Súlyos értelme máig elér... Nemcsak kor, hanem kórtünetről beszél az író. Megállapítja, hogy az „intelligencia-bestia” megbélyegző stigma nem a műszaki műveltség és
