Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - Duba Gyula: Fábry nem alkuszik Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai 11. kötetéről, esszé)
Fábry nem alkuszik szaktudás ellen irányul, hanem a szellem és alkotóerő erkölcsi tudata és a humánus elhivatottság érzése ellen. Azért, mert „A felelősséget vállalt intellektualizmus mindenkor erkölcsi realizmus.” Fábry terminológiájával, úgy tűnhetne fel, talán csak a múlt árnyait idézzük. De hát ha ma is élnek! Olvassuk tovább a Szókratész méregpoharát! Rádöbbenünk, az „intelligencia-bestia” fogalmában nem csupán a fasizmus fegyelemkényszere és gondolatellenessé- ge rejtőzik, hanem általában a totális hatalom türelmetlen elnyomókedve, ösztönös reflexe, hogy eszmei ellenfeleit elnyomja és megsemmisítse. Az esszé a korabeli német újfasizmus és háborús hisztéria élő és holt világát és szereplőit idézi meg, ám a „prágai tavasz” sarjadó eszméktől dús levegőjében a történelmi képet, mely a jelen valóságát is minősíti, összevetésekre nyújt lehetőséget óhatatlanul, és metaforikus értelmezése már-már elkerülhetetlen. A század arculata folyamatos, az idő ismétli magát! A „Gruppé 47” német írócsoport, amely a militáns politikai irányzatokkal szemben az európaiságot és humánumot képviseli, s akik ’’mindnyájan tudják, hogy az X-napon életük nem ér egy fabatkát sem, és hogy ezt legfeljebb az emigráció útján menthetik meg”, ezen felelős alkotók akár a hazai írók, csehek, szlovákok és magyarok példái, akár szellemi társai is lehetnének. Ezen érzésünket fokozza, némi hátborzongató azonosságot érezve közben, amikor a „helóta-intellektuálok” fogalmát vizsgáljuk, amelyet Fábry a német értelmiség jellemzésére írt le. A háború előtt „A német értelmiség nagy hányada a költő és gondolkodó-vonalról rég letért és áttért a parancs-engedelmesség porosz fegyelmi szolgaságába. A tudós szakember lett: szakmája mestere. Pontos és megbízható feladatmegoldó. De ez a szakmai megbízhatóság, ez a szakosítás, az élet és politikai dolgaiban vakon igényelt mindent, ami, mint a felsőbbség kész ténye, eléje magasodott: sovinizmust, fajelsőbbséget, antiszemitizmust, antihumánumot, háborút és bestialitást.” „Egy nemzet tévútját” Alexander Abusch vázolja fel: „így történt, hogy a német egyetemek szakmailag kiváló, de ugyanakkor Európa legreakci- ósabb és szellemileg legkorlátoltabb diákjait bocsátották rá egy nemzetre.” Visszatekintve megérezzük a példa figyelmeztető erejét, nálunk sem voltak — s ma sem — ismeretlenek a helóta-intellektuálok! A fenn vázolt koncepció több, mint hatalmi eszme és gyakorlat, maga a megtestesült antihumánum és szellemgyilkos őrület. Fábrynak már csak Helmut Berve professzor véleményét kell idézni, hogy a kérdéskör tragikuma teljes legyen. Berve tanár Blütezeit dem Griechentuma című könyvében írja 1960-ban: „Jogtalanul vádolják azon embereket, akik vádat emeltek Szókratész ellen... vagy magát a néptörvényszéket, amely justizmorddal tette örökre átkozottá a nevét. Az athéni állam kellett, hogy egy másik, végeredményben államon kívüli életforma szószólójában a kiirtandó kártevőt lássa meg.” Jóváhagyásával, mondja meggyőződéssel Fábry, Berve „a kiirtandó -intelligencia-bestializmus- nak« nyújtja át újra a méregpoharat: az értelemnek!” III Amikor állítjuk, hogy Fábry számára Európa azonosul Stósszal, nemcsak arra gondolunk, hogy ott él az író, hanem egyéb, talán még lényegesebb dologra is. Azért szól Európáról, hogy hazai dolgainkról beszéljen! Illyés Gyula írja róla
