Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - Duba Gyula: Fábry nem alkuszik Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai 11. kötetéről, esszé)
Fábry nem alkuszik tehát nem a mindennapi élet, hanem annak erkölcsi képe, morális feltételrendszere. Látnunk kell, hogy számára a valóság nem fizikai dolog, tény vagy tárgyi világ, hanem fogalom, filozófiai kategória. S a valóságirodalom sem elsősorban szociológiai minősítés, hanem esztétikai értelmezés kérdése, művészi érték. Filozófiája mélyén érezzük a magányban élő, szellemi ismeretekre és szubjektív tapasztalatokra támaszkodó és eszméknek élő gondolkodó súlyos eltökéltségét. Hisz a gondolat felsőbbrendűségében és az írott szó erejében, az írói hivatás elkötelezett fegyelme élteti. Innen mérhetetlen, szinte meggondolatlanságnak tűnő bátorsága. Az említett monotóniáról pedig elmondhatjuk, hogy minden erkölcsi rendszer és nagy hittétel néhány alapvető értékre épül s ezeket kombinálja, ismétli, variálja. A gondolati rendszerek axiómákra támaszkodnak, többek között a vallás is! Fábry antifasizmusa, vox humana értelmezése már-már vallásos méretű és a hit régióiba vezet. II A valóság — erkölcs, tehát axiómának bizonyul. Eszmének, melyet az író alkata, a nemzeti érzés pozitív és negatív lehetőségeire való érzékenysége minősít. Az európai kultúra legsúlyosabb problémája. Lehet építő vagy romboló erő. A vallásos hit mellett a másik szellemi erő, amely az élet áldása vagy átka lehet. Ezért van, hogy amikor Fábry a szocializmus reformkérdéseire fordít figyelmet, igazából továbbra is az antifasizmus burkolt esélyei és nyílt feladatai izgatják. Más szóval a fasizmus utóélete, történelmi alakváltásai és mindennapiságukban megnyilvánuló, burkolt, méregfoguktól talán megszabadított, ám így is állandó veszélyforrást jelentő változatai. A fasizmus és szocializmus lehetséges átfonódásait roppant intuíciós képességgel érzi és követi. Az év — 1965 — az Európa elrablása kézirata nyomdába adásának ideje, az író korabeli gondjairól-gondolatairól a Szókratész méregpohara című esszéje tudósít. (Kortárs, 1965. június.) A múltat számon kell tartani, felejteni nem szabad! A folyamatos múlt a jelen része, nemcsak tanulságai okán, hanem a pillanatot, percet, a mindenkori jelent túlélő múlterők okán. Fábryt a felejtés általánosodása, mindenekelőtt a háború viszonylatában aggasztja leginkább. A romboló erők nehezebben ismerhetők fel, ha nem emlékezünk! Bizonyára az időszerűség természete folytán pályatársai sorsa és a maga pályatörténete különös fontossággal bír. S nemcsak a maga számára, hanem objektív értelemben is. Oly módon kerülnek előtérbe, a társadalom visszatekintő önvizsgálata során, hogy ezek a sorsok és tanulságuk már-már metaforikus értelmet nyer, kell az emlékező tanú! így lesz emlékező író, szellemi rokonok és eszmei társak felidézője, emlékezéseket kérnek tőle a lapok és igényelnek az évfordulók. Előlépnek a múltból Gaál Gábor és Szőke István, Rotor (Róth Imre), József Attila árnya, „Tejfogú Dávid a Szikla-Góliátba kötött”! „Milyen törpék vagyunk mellette, kik évtizedek előtt egynövésűeknek hittük magunk!” Majd Bartók a Cantata profana... a „Csak tiszta forrásból” okán, a magyar zseni, aki román népballadából írt világművet... Az Új Szó részére mondja Fónod Zoltánnak: „A vox humana magatartásforma, állásfoglalás dolga.” Nemcsak az idő tágul a múlt idézésével, hanem a tér is”, néhány ekkori írását nem
