Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - Grendel Lajos: Nálunk, New Hontban (regényrészlet)

Nálunk, New Hontban

De sok egyéb dologra is más szavakat használnak, mint a New Hont-iak vagy a többi magyarok, s úgy látszik, a leleményes szógyártásból kifogyhatatlanok. Amikor először láttak pumpás permetezőt, csak hümmögtek, de aztán fölcsatolták a vállukra, s előbb-utóbb megtanulták, miként kell használni. S már régóta használták a pökhöndi bazgornyás férfiak, amikor még mindig keresték a megfelelő nevet neki. Végül a tanító segített megtalálni a megoldást. A tanítót ugyanis ebben a faluban makacsul és következetesen betűvetőnek hívják, s ennek az analógiájára lett egy napon a pumpás permetezőből tetűvető. Egész New Hont meg a környéke rajtuk röhögött, mégsem sikerült a bazgornyásokat lebeszélni szótákolmányuk használatáról. Hasonlóképpen nyelvéről ismerni meg a pökhöndi bazgornyás embert a New Hont-i kocsmákban is. Mert, természetesen, a bazgornyás embernek ugyanúgy van orra meg füle, mint más embereknek, továbbá ruhában és cipőben jár, pénztárcából vagy zsebből fizet, van biciklije, néhánynak autója is. De ha betoppan a kocsmába, odamegy a söntéspulthoz, s ha éppen pálinkára van gusztusa, nem azt mondja, hogy: „Kérek egy kupica kisüstit.” És azt sem, hogy „Kérek egy féldecit.” Azt pedig már végképp nem, hogy: „Kérek egy stampedlival.” Hanem megáll, büszkén és szálegyenesen, és csak úgy odaveti: „Na, adjon egy lüketet" Ahhoz pedig nem kell nyelvésznek lenni, hogy az ember kitalálja, a lüket szó nem más, mint a löket pökhöndi variánsa. És nem csak a szavak, ó, nem csak a szavak... Amikor valamelyik izgága bazgornyást le kell csillapítani, a higgadtabb bazgornyás így szól a feleségéhez vagy a barátjához: Én majd megkötöm a szomszéd kutyáját. S ez körülbelül azt jelenti, hogy én majd beszélek a koma fejével.

Nem csoda hát, hogy ennek a különös dialektust beszélő falunak a híre a Tudományos Akadémia falai közé is eljutott, inkább az a csoda, hogy viszonylag későn. A falu már a Csehszlovák Köztársasághoz tartozott, amikor egy hűvös őszi napon, de még a tél beállta előtt egy tudós nyelvész fészkelte be magát a New Hont-i szállodába. Egyenesen Budapestről jött, s már maga ez a tény is kisebb szenzációt keltett a városban. Budapesti vendége a szállodának utoljára a berlini kongresszus idején volt, annak pedig már több évtizede. A vendég azzal is feltűnést keltett, hogy szakállat viselt, majdnem olyan hosszút, mint a New Hont-i rabbi. A New Hont-iak a zsidókon kívül csak a királynak tűrték el, hogy szakállt viseljen, az a király tekintélyéhez hozzátartozott. Egyesek szerint a világháborút is azért veszítettük el, mert utolsó királyunk naponta borotválta az állát. Na meg még Kossuth Lajosnak, de az régen volt, akkor az volt a divat. Máskülönben a szakállas tudós igen fiatal és igen vézna ember volt, mint aki zöldséglevesen és köleskásán él és sokat éjszakázik. De nagyon buzgó és szorgalmas ember lehetett, mert mindjárt a megérkezését követő napon kikocsizott Pökhöndre. Itt a falu betűvetőjéhez, Tóbiás Lajoshoz kopogtatott be, aki aztán elkísérte őt a megfelelő helyekre és ellátta jó tanácsokkal. A tudós elbeszélgetett az emberekkel, férfiakkal és nőkkel, fiatalokkal és öregekkel, s közben jegyzetelt. Tóbiás Lajossal hamar összebarátkozott. A betűvető, bár jócskán benne járt már a férfikorban, még csak nemrég nősült. A felesége akkor volt kisiskolás, amikor ő tanítani kezdett, tulajdonképpen ő tanította a betűvetésre. Ősz volt, hamar sötétedett, s a tudós nyelvész már