Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - Grendel Lajos: Nálunk, New Hontban (regényrészlet)

Grendel Lajos

szeme szüntelenül felülbírálná azt, amit az egyenes lát, és csöppet sem lehetetlen, hogy ez így is van, hiszen ugyanazt az egy dolgot más szögből látja. Na de ki merné megkérdezni tőle, hogy tényleg így van-e?

Éppen kiértünk a főtérre, s Kálmán bácsi megcélozta a legközelebb eső padot, amely fölé napernyőként borult egy, a legszebb férfikorában járó hársfa üde lombja. Leültünk. Meleg volt, de kellemesen frissítő szellő fújdogált, diszkréten susogtatva a fa koronáját. Kálmán bácsi elővette a kicsit gyűrött s nem a legszabályosabban összehajtogatott zsebkendőjét, és megtörölte vele magas, árkokkal szabdalt homlokát.

— Mondok én neked valamit — mondta ekkor. — Én nagyon öreg vagyok már, de a nőkön mindmostanáig nem tudtam kiigazodni.

— Hát...

— Se a megboldogult hitvesemen, se a lányaimon, se más fehérszemélyen.

— Hát...

— Tudod, mi a legkülönösebb ebben az Ivánban?

— Mi, Kálmán bácsi?

— Hogy a ferde szemében van a szexepilje. Esküdni mernék rá, hogy ha mind a két szeme egyenes lenne, vagy mind a kettő ferde, feleannyira sem bolondítaná meg a nőket. De így, hogy az egyik ilyen, a másik meg olyan, teljesen elvette az asszonyok eszét. És ő ezt ki is használta, mert hatalmas természete van a mi Ivánunknak, s ez már korán megmutatkozott nála. Nekem elhiheted, nekem mindent elmond. Engem szeret az Iván... De hogy mégis mekkora hatalmas természete van, azt nem tőle hallottam, hanem attól a pökhöndi bazgornyás özvegyasszonytól, akivel másfél évig élt együtt.

— Bazgornyás? — kérdeztem. — Az mit jelent?

Kálmán bácsi egy pillanatra meghökkent, és szúrós szemmel kezdett mustrálni, de hamarosan megpuhult a nézése.

— Hát persze, elfelejtettem, hogy te idegen vagy. Ne haragudj, mindjárt megmagyarázom.

Kálmán bácsi bölcs ember volt, belátta, ahhoz, hogy valamit az ide vetődő idegenekkel megértessünk, olykor kitérőket kell tennünk. A mennyországba sem vezet egyenes út, mondta. A pokolba már inkább. És a bazgornyásokat sem hívták mindig bazgornyásoknak, csak amióta a húszas években errefelé kutatott egy nyelvész professzor, aki Kodály Zoltán barátjának adta ki magát.

Van itt egy kicsi falu New Hont tőszomszédságában, Pökhönd. Lakói emberemlékezet óta szőlőműveléssel foglalkoznak, s mind nagyon maguknak való emberek. Még New Hontba sem jönnek szívesen, csak ha nagyon muszáj, ha kapát vagy permetet kell venni, bár, például, a televíziózásra újabban úgy rákaptak, mint más az italra. Archaikus világ az övék, még New Honthoz viszonyítva is. Legtöbbjük szorgos, istenfélő ember, de a gyerekeiket nem szívesen taníttatják, hanem még a kamaszkoruk előtt munkára fogják. A kitűnő boruk, például, messze földön híres lehetne, de nem szívesen kereskednek vele, inkább maguk isszák meg. A pökhöndi bazgornyások a honfoglaló Kürtgyarmat törzs leszármazottainak vallják magukat, s ebben is lehet némi igazság, mert sok archaikus magyar szót őriz a nyelvük. A szemet például ők még ma is szümnek mondják, a port púmak, a szúnyogot pedig szulnyognak.