Irodalmi Szemle, 1999

1999/9-10 - TALLÓZÓ - Németh G. Béla: A költőfejedelem ünnepe

TALLÓZÓ

latú filozófiához, az emberiség sorsa, ezen belül jövőjének, „fejlődésének” kérdése mindig erősen foglalkoztatta. S e körben az emberinél hatalmasabb természeti vagy természetfölötti erők létének vagy nemlétének kérdése is.

Nem vallotta magát ateistának, de valamely tételes valláshoz tartozónak sem. Ennek jegyében írta meg azt a művét, amelyen át leginkább számon tartják, akár a legkisebb terjedelmű nyelvközösségben létrehozott „világirodalom-tör- ténetben” is. S joggal, mert bár eddigi műveiben, például az eddig nem említett, a lélektani regényt alapozó Vonzások és választásokban is meghatározó, indító szerepet játszott az európai típusú irodalomban. Mégis a Faust alkotójaként tartja számon elsősorban a köztudat. Nekünk, magyaroknak külön fontossága is van: Madách nagy művének ihletésében tagadhatatlanul része volt, ha Goethe-utánzatnak minősítése nem több is, mint célzatos kisebbítésére törekvő gyermeteg, s gyűlölködő rosszindulat.

Ha szemléletének jellegét karakterizálni óhajtjuk, alighanem egyfajta — semmiféle aktuálpolitikai csoporthoz, párthoz nem tartozó — evolúciós liberálitásról lehet szólni, amely összefér bizonyos, nem egyházias, deisztikus felfogással is.

De vessünk még két emberi — mint Nietzsche nyomán mondani szokás —, „emberi, nagyon is emberi” mozzanatot a bevégzés előtt közbe. Az első: szerelemben igazán nem szűkölködő, idősödő költő hálából, szeretetből feleségül veszi háztartásának gondozóját — (akit az 1950-es évek irodalomtörténésze megtett „munkáslánynak”, noha az a polgárcsaládok napi életvitelét ellátó, a famíliához tartozó szokásos házi alkalmazott volt). S a második: a magas kort megérő költőt körülölelő mítoszt illető: haldoklása állítólagos vagy valóságos utolsó szavait: „mehr Licht", „több fényt”, „több világosságot” filozofikus jövendőkívánsággá értelmezték, noha lehetett az egyszerűen csupán több ablakfényt kívánó óhajtás is.

De tegyük föl a kezdetben jelzett kérdést: mi volt az, ami a XX. századi legeurópaibb, legfilozofikusabb irodalmi s gondolati átlátású írónkat, költőnket, értekezőnket annyira vonzotta hozzá. Hogy felelhessünk, egy kettős tényt kell közbevetnünk. Schopenhauer rendkívül tisztelte, nagyra, igen nagyra tartotta Goethét. Babits viszont nemcsak Goethét, hanem Schopenhauert is fő kedveltjei között tartotta számon. Sokan úgy vélik, Babits a valóban ragyogó stílusú szerzőt kedvelte benne. Nyilván azt is, de egyenlőképp egyik alapvonását is. Amikor Babits ezt a kötetét írta, nyüzsögtek a nemzeti s társadalmi próféták, harsogtak a próféciák. Idegenkedése Szabó Dezsővel, de Németh Lászlóval is (hogy a nácivá züllött Farkas Gyuláról ne szóljunk) ennek a prófétálásnak szóltak.

Mármost Schopenhauerban nem a történeti pesszimistát, hanem a nagyhangú prófétálkodás megkérdőjelezését, elhárítóját, megvetőjét látta rokonszenv- vel. Mert nagyon is szükségesnek, kötelezőnek vélte az emberi lélek, az emberi társaság és társadalom vizsgálatát — ha tetszik: ontológiáját — s jövője lehetőségét kutatni. De ágostoni s pascali szkepszissel küzdő kereszténységével nem fért össze az a jövendőmondás, amely — mint Brecht mondta Lukácsra

— falusi szatócsként, bolti feliratú fiókokba gyömöszöli és árusítja a majdani „helyes” emberi magatartás fajtáit, összetevőit. Babits ugyanis még nem olvasta,