Irodalmi Szemle, 1999

1999/9-10 - TALLÓZÓ - Németh G. Béla: A költőfejedelem ünnepe

TALLÓZÓ

itáliai útra indulhatott. S ebben a városban nemcsak barátokat, hanem nagy és méltó szerelmet is kapott ajándékba: Frau von Stein személyében.

Az itáliai út is, és szerelmi kapcsolata is nemcsak újabb remek verseket, hanem nagyszerű drámákat is ajándékozott neki. Mégpedig olyakat, melyekben megmarad a korábbi érzelmi hév és mélység, de a nyelv, a szerkezet, klasszikus fegyelmű szerkesztéssel, lélektannal társul: az Iphigeniát s a Tassót. Ez már „az a Goethe”, akit (s amelyet) majd a Werther után nemcsak — nem elsősorban — a kor érzelmes-világfájdalmas lelkisége emelt a figyelem és ünneplés középpontjába, hanem a hibátlan drámai lélektan, a biztos jelenete- zés, a következetes fejlesztés és a nyelvi remeklés. De tán mindenekelőtt az önismeret fontosságának hangsúlya, s az a bölcseleti s lélektani belátás, hogy kinek-kinek oly szerepet kell vállalnia, amelyre alkata kijelöli, alkalmassá teszi, mert csak abban teljesedhet igaz emberré vagy éppen művésszé is.

S ha drámaírói nagysága, biztonsága, tárgyhoz illő hangneme, választékos színpadi elokvenciája messze eltávolodott Werther érzelmes s Götz patetizáló nyelvétől, hanghordozásától — el az előbbinek könnyes panaszolásától, az utóbbinak haragosan kiáltó lázadásától is.

Itália után rendezkedik be végképp Weimarban. S rendezi el életvitelét is. Megkezdődik s rendszeressé lesz a legméltóbb írótárssal, Schillerrel való egyszerre mélyen emberi s egyben erősen irodalom- s közéleti érdekű levelezése. S egyre mélyül egyrészt filozófiai, s ezen belül történetfilozófiai érdeklődése s érlelődése, másrészt, s az előbbiektől elválaszthatatlanul természettudományos kíváncsisága, foglalatossága. Kőtárat s növénygyűjteményt hoz magának létre. S a kor európai filozófiája mellett a Kelet nagy gondolati rendszerei iránt is erős érdeklődést mutat, mint erről a Westöstlicher Divan, a Kelet-nyugati díván részletesen tanúskodik.

Életmódja egyre kiegyensúlyozottabbá lesz, bár szellemi-lelki világára ez csak részben jellemző. A politika iránti érdeklődése megmarad, de nem vált át gyakorlati tevékenységbe. A francia események lekötik figyelmét, s találkozik Napóleonnal is. A fejlődésben, ami a társadalmi berendezkedést, a tudományos kutatásokat, az általános művelődést illeti, hisz, bízik. De a hegelies végső tökéletesedés messianisztikus ígéretét tételesen nem tette magáévá.

A filozófiát lélektan nélkül, láthatólag, nem nagyon hitte elfogadhatni. Az egyedi ember fejlődését az emberiségével, az emberiségét az egyedi emberével kölcsönösen értékesnek, kívánatosnak látszott számára összevetni. Pszichológiáról akkoriban még inkább csak kezdtek beszélni, semmint egzakt szaktudományról szólani. O azonban érezte, önmagán is, mennyire született, magával hozott, öröklött sajátságok, tulajdonságok, képességek növekedtek s küzdöttek a különböző környezetekben, hatásokban egymással. S miként kellett, hogy egymást kiegészítő egyensúlyt teremtsen köztük. Erről való elmélkedése s annak regénnyé alkotása a következő európai korszakok egyik legfontosabb regénytípusát, a fejlődésregényt alapozta meg a Wilhelm Meister két könyvével. Most nem elégedett meg a gyermek, az ifjú felnőtté válásának a rajzával, hanem a jóval később, a kialakult egyén lélek- és szellemvilágának cselekményben, tevékenységben, magatartásban való következményeit is bemutatta.

S ha nem csatlakozott is valamely Hegel-típusú emberiségtörténeti, jövőjós-