Irodalmi Szemle, 1999

1999/9-10 - TALLÓZÓ - Németh G. Béla: A költőfejedelem ünnepe

erre mégsem tekintünk itt ki, annak oka egyszerű: a Lukács által irányított Fórum c. lapban — ezt a határozott irányítást az Irodalmi Lexikon [1965] külön is hangsúlyozza, a két „koalíciós” szerkesztőtársat, valójában bábot, Ortutayt és Darvast meg sem említve — ezt olvashatjuk az SZKP történetének megjelente- kor: „Ha van könyv, amelynek minden sora, minden betűje hiteles, akkor mindenek előtt ez a könyv az, hiszen az emberiség talán legdöntőbb, legnagyobb szabású korforduló járói tudósít úgy, hogy az egyszerű, kijelentő mondatok mögött a történelem kohójában a harc és alkotás kemény tüzében megpróbált igazságok fénylenek.” S a könyv fő ihletőjét Sztálinban látja. [1950, 10. sz. 810. o.] — A mai orosz történetírás tárgyias része viszont az iszonyú börtönökben, a tajgákon, a Jeges-tenger mellékén, a szibériai pusztaságokon, a feneketlen lápokban elpusztultak, elpusztítottak számát messze tízmillió fölé helyezi.)

Babits Az európai irodalom története c. nagy munkája szerint mind a történeti eszmék és mozgások, mind, s még inkább az emberi létezés vélt értékeinek mérlegelésében igen nagy, mondhatnánk a különböző faktorok között szinte legnagyobb szerepet azoknak tulajdonít, amelyek az egyéneket s a belőlük összetevődő rétegeket, osztályokat, társadalmakat föl tudják készíteni a lét múlandóságára, esetlegességére s szenvedéssel teli voltára, de egyben, s mindennek ellenében az élet nagyszerű, küzdeni érdemes vállalására is. S az ő Goethe-rajza ezért szakad meg egy-egy évtizednél, egy-egy eszme vagy társadalmi törekvés domináns szakaszánál, s folytatódik majd egy-két esztendő, majd egy-egy tized vagy éppen másfél decennium után.

Mert a gazdag frankfurti polgár fia az emberi sors mind vitális, mind spirituális részéből kora ifjúságától ki kívánta venni részét. Szerelmek kísérik, végzetesek is, öngyilkossággal, kegyetlen szakításokkal végződök is. S ott van a kor viharzó szellemi-irodalmi életében is, melyet Sturm und Drangnak neveznek, s melyről folyik a vita, a felvilágosodás zárása-e vagy a romantika nyitása-e. Úgy hisszük, mind a kettő együtt: ezt példázza egyebek közt a Götz viharzó szabadságakarásának s a boldogságvágyakozásának bensősége.

S hogy valóban e kettősség munkál, mutatja az első mű, amely immár világhírt szerez neki: a Werther, a szerelem tömény telítettségének reménytelen viszonzatlansága. Ha azt mondanánk, az érzelmi vezéreltségű, egyensúlyta- lan ember első „modern” ábrázolása, talán nem is tévednénk, nem is túloznánk.

S hogy, legalább részben önnönmagát is megvilágította s megszabadította ezzel, mutatja, hogy most gyakorlati ember akar lenni: elfogadja a kis weimari hercegség főminiszteri posztjára való meghívást. Ám hamar rájön, hogy társadalmi reformtervei keresztülvihetetlenek, s így leköszön, nem kérvén többet, mint az udvari színház igazgatóságát.

Weimar igazi szerencse számára: nem nagy város s nem kicsi. Emberléptékű, otthonos világ, hol ismerős, barát, szerelmes lehet; s hol ugyanakkor nem kell, ha nem akar, hogy ismerős, viszonzó, társasági ember is legyen. El lehet feltűnés nélkül utazni, s vissza lehet ugyanúgy térni; lehet a maga kedvteléseivel foglalkozni, s lehet a fölösleges, a kedvére nem való dolgokból kimaradni. S csakugyan: innét az akkoriban immár szokásos, és általa nagyon is vágyott

TALLÓZÓ