Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - TALLÓZÓ - Németh G. Béla: A költőfejedelem ünnepe
TALLÓZÓ A költőfejedelem ünnepe A mindig szellemes Szerb Antal a Száz vers című méltán kedvelt európai versantológiájának zárásául minden költőjéhez életévszámot s egy-egy jellemző, az irodalmi köztudat által szentesített s valóban jogos és illő, remekül formált mondatot írt. Goethéhez csupán ennyit: „Goethe: ő volt Goethe.” Mert mit is írhatott volna mást? Hogy ő nemcsak a német irodalomnak a legnagyobbja, hanem tán a teljes európainak is; s a világ egészének is kézen számlálható óriásai közé tartozik. Hogy ahova csak nyúlt, onnét szinte mindig kitűnőt nyújtott át. S gondolkodása nagy filozófus kortársaiéval egyenlő mélységű s egyben remekül ítélő kritikai is volt. Tájékozódása, mű- és életépítő figyelme kiterjedt az akkori világ szinte minden jelentős tényére, történeti s szellemi jelenségére. A 250 esztendővel ezelőtt született Johann Wolfgang Goethe neve és műve a teljes európai művelődési körben már életében, már élete derekán ismertté, olvasottá s ihletővé lett. Nálunk is. A magyar irodalom története akadémiai kötetsorának harmadik s negyedik fóliójában, a névmutatóban az ő neve fordul elő idegeneké közül messze a legtöbbször. Joggal, hisz a XVIII. század második felében s a teljes XIX-ben alig van olyan valamennyire is jelentős író, költő, gondolkodó, aki ne találkozott volna hatalmas életműve valamely szakaszának és alkotásának ihletésével, indításával. A Kazinczy—Kisfaludy- nemzedék, a Kölcsey—Bajza, a Vörösmarty—Erdélyi, az Eötvös—Kemény egyaránt ismerte s magasztalta. S ha Petőfi inkább Heinéhez s a franciákhoz húzott, az Arany-, Madách-, majd a Péterfy—Reviczky-szakasz megint csak feléje is fordult. A XX. század elején, első pillanatra úgy látszhat — s nemcsak az időtáv miatt —, az érzés- és gondolatvilág is, az ember- és léleklátás is messze távolodott tőle. Ady csakugyan daccal szólt róla. De ez inkább a pillanat frappírozó kihívása volt, mint eszmélkedés eredménye. A század első felének nagy összefoglalója s irodalmának legtöbb rétű figyelője. Babits megint csak rá figyelt az újkoriak közül elsősorban. Híres európai irodalomtörténetében az ő neve fordul legtöbbször elő, direkt névvel is, s olyan indirektekkel is, mint „a nagy weimari”, „a Faust írója”, „az örök jelenlévő”, „a szenvedélyek biztos ismerője” és így tovább és így tovább. S nemcsak emlegeti, hivatkozza — jelentős mértékig rá, az ő valódi vagy vélt nézeteire, kor- és létérzékelésére, irodalom- és művészetfelfogására épít. (S hasonlóan, bár jórészt egészen más meggondolásokkal szólt Lukács György is a költő, az író jelentőségéről Goethe és kora [1946] c. művében. Hogy
