Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Alabán Ferenc: A dimenzionált szellemiség hatóerejével
Könyvről könyvre hosszán...) életének és alkotói korszakának egy-egy része nyújt alkalmat az értelmezésre és a tisztelgésre. E cikkek mellett szinte már személyesnek tűnik Duba Gyula írói munkásságának a bemutatása három összekapcsolt értékelő írás keretében (A sokarcú író). Nemcsak műveinek elemzése és alkotói módszerének bemutatása köti le Fonod figyelmét, hanem a kortárs és sorstárs pályájának alakulásáról alkotott személyes véleményét is megfogalmazza. Nem tud és nem is akar elvonatkoztatni a valóságtól, s műveit is jórészt az önmagunk megismerésének eszközeként látja. Duba novelláit, szatíráit és humoros írásait az alkotóműhely megbecsülendő darabjaiként tartja számon, Örvénylő időben című realista regényét a vallomásos próza olyan alkotásai közé sorolja, amilyeneket Sütő András, Galgóczi Erzsébet vagy éppen Gion Nándor tollából ismerhet meg az olvasó. A múlt tisztelete és az önismeret fontossága valóban végigvonul Duba sokoldalú alkotói tevékenységén, előfeltétele a „nagyepikai módszer” alkalmazásának, s azon túl a kisebbségi lét egyediségének hiteles és művészi megragadását is elősegíti. „Olyan típusú író ő, aki a kis igazságok türelmes, emberhű megközelítésével alakítja azt a tablót, mely a valós élet lüktetésével teszi maradandóvá és teljessé mai életünk megélt, megtörtént eseményeit. Nem a póz fontos neki, hanem azok az (ellesett) életigazságok, melyek velünk vannak mindennapjainkban, s amelyekből írásaiban megőriz egy-egy szeletet a jelen és a jövő számára. Az írói bátorság mértékét nála elsősorban a valósághűség jelzi.” A par excellence realista író alkotói krédóját fogalmazta így újra Fonod a konkrét mű kapcsán, mérlegelve azonban azt is, hogy Duba műveit átjárja a prózairodalom megújításának szándéka, még akkor is, ha kimondottan formabontó mutatványokat nem kíván megvalósítani, s későbbi műveiben is központi helyen marad a láttató erő, az életismeret bemutatása és a gondolatok mélysége. Mindez a recepció szempontjából meghatározó lehet, s több szlovákiai magyar alkotó művét illetően is fontos összetevők sorát jelenti. így például Gál Sándor, Tőzsér Árpád, Cselényi László és további szlovákiai magyar költők életművét és annak recepcióját nem az teszi egy bizonyos ponton kétségessé, hogy kezdetben népi-nemzeti dominanciájú kritikusi értékelések keletkeztek róluk, s nem is az, hogy maguk az alkotók (különösen kezdetben) nem tudtak „kitörni” a kisebbségi közegből, hanem az, hogy a kisebbségi sorsból nehezebben lehet bekerülni az egyre inkább „polgárosuló” egyetemes magyar irodalomba. Szemléleti kérdés konkrét vetületeként lehet kezelni azt a tényt, hogy több magyarországi gyűjteményes kötetbe méltánytalanul nem kerülnek be kisebbségi alkotók (tisztelet a kivételnek!), sőt a legújabb irodalomtörténeti összefoglalások sem mindig említik őket (lásd: Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945—1991). A könyv szerzője A költészet hatalma című írásában aktualizálja ezeket a kérdésköröket, melyeket egy nyitrai konferencián vetett fel a kilencvenes évek közepén. Vérbeli kritikusi erényeit mutatja be Fonod Zoltán a Botladozó nyomkeresők című írásában, igaz a Bodnár—Tóth szerzőpáros által közreadott „oktatási segédlet”, mely a második világháború utáni szlovákiai magyar irodalom összefoglalása kíván lenni, bőven kínálja a lehetőséget a kifogások felemlegetésére. Fonod ezt meg is teszi, esetenként vitázva és ironizálva, máskor a
