Irodalmi Szemle, 1999

1999/9-10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Tőzsér Árpád kötetéről

Könyvről könyvre

90-es évek elején, az történt, hogy — jobb esetben — minden elméleti iskola megtalálta a maga számára fontos szerzőket és műveket, s az azon túllévőkét figyelmen kívül hagyta, rosszabb esetben pedig az, hogy minden elmélet ugyanazon szerzőket preferálva próbálta kivédeni a másik oldalról érkező támadást (ebben az esetben egyedül az olyan típusú vita nyújthat vigasztaló kiutat, hogy ki olvassa jobban az adott művet vagy szerzőt).

Tőzsér Árpád szerintem pontosan érzékelte a megváltozott viszonyokat, s megtette az előkészületeket az új poétikai paradigma megteremtéséhez. Az egyszer már bevált utat választotta. A 80-as években költészetében végbemenő váltás egyik fontos előjátéka volt a Körök (1985) című kötet, amely a váltás előtti utolsó előkészületek nyomait viseli magán. Ez a kötet a visszatekintés, a rendszerezés, önmagunk tudatosításának a kötete. Megtalálhatók benne az életmű hangsúlyos darabjai, mintegy összefoglalva, mit kell a hátunk mögött hagyni, tudatosítva az örökséget, amelyet majd meghaladunk — de benne van az Adalékok a Nyolcadik színhez (1982) című kötet reprezentatív sorozata is, ami felől majd megtörténik a régi poétikai világkép kibillentése, és az új felépítése, összeállítása. Ennek az új költői világképnek a „mittelség” fogalmát köszönhetjük, a közép-európai sors és ember mitológiáját, illetve azt az erőfeszítést, amely ennek az élménynek az elmondhatóságához, megteremtéséhez fűződik^9).

A Mittel-lét poétikai megfogalmazása nagy kritikai visszhanggal találkozott, főleg a Mittelszolipszizmus (1995) című kötet volt az, amely az érdeklődés középpontjába került^10). A recenzensek reprezentatív válogatásként értelmezték a Mittelszolipszizmust, egy imponáló költői pálya csúcsaként, és szinte minden méltató az esztétikai és poétikai érték létrejötte felől közelített a vizsgált szövegekhez^11^. Ezt az egyöntetű elismerést csak erősítette az a már említett tény is, hogy valójában nem egy kötet vált hirtelen fontossá az irodalmi diskurzus számára, hanem a Tőzsér-életmű egyik meghatározó vonulata, az 1972 és 1994 között írt versek egy része.

A Mittelszolipszizmus értő és egyetértő fogadtatása azonban elfedte a — szerintem — nyilvánvaló szándékot, s nem előkészületként, hanem összegzésként olvasták a könyvet. Ekkor azonban már készülőfélben volt a következő Tőzsér-verseskötet — gondoljunk csak a Jalousionisták című versre, amely mindkét kötetben megjelent, mintegy összekötő kapocsként vagy köldökzsinórként kötve össze a két könyvet, tehát a Mittelszolipszizmust a Leviticusszal.

Mi késztethette Tőzsért erre a váltásra, miért nem maradt a „jól bevált” Mittel-alteregónál? Miért használta a Mittelszolipszizmust, miként éppen tíz évvel előtte a Köröket is, a leszámolásra?

A válasz, úgy vélem, magában a Mittel-létben, pontosabban annak geográfiai meghatározottságaiban keresendő. Tőzsér egy olyan figurát tett meg kulcsszereplőnek, akinek léte határokhoz kötődik, méghozzá oly módon, hogy a határok közé szorítottság az egyik lényegi komponense létezésének. A bezártságnak, a bezártság abszurditásának, a bezártságból következő groteszk helyzeteknek, tehát a szabadság elemi hiányának a poétikai lehetőségei ugyan a végtelenségig variálhatók, a leszűkített perspektíva azonban a téma és az ihlet redukálását eredményezi egy idő után. Ráadásul a „szlovákiai magyar”