Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Tőzsér Árpád kötetéről
Könyvről könyvre működésének hibája hozza vissza a költőien megélt lét lehetőségének tapasztalatát. Mégsem állíthatjuk, hogy Tőzsér versei egyedül az elégikusság felől aknáznák ki az ekképp felvetődő poétikai lehetőségeket. Tőzsér szövegeiben, szövegei mögött ugyanis egyfolytában ott érezni az írásom elején már említett túlérzékeny, figyelő szubjektumot. Ez a szüntelen figyelés mintha sosem engedné meg, hogy az esztétikai jelentés kizárólag egyetlen dikció felől teremtődjön meg®, a figyelem mélysége és szórtsága mindig tovább-bonyo- lítja az esztétikai hatás esélyeit. A szüntelen figyelés és önvizsgálat felől már nem érzem erőltetettnek azt a megállapítást, amelyet valahogyan úgy fogalmaznék meg, hogy Tőzsér szövegei állandó, folytonos megfelelésben, korrespondenciában állnak azzal a korral, illetve azzal a — kortárs szövegek által felrajzolt — intertextuális térrel, amelyben létezniük adatott. A versekben megteremtődő szubjektumok így olyan szövegszubjektumok is, amelyek igényt tartanak a kortárs szövegek felől történő értelmezhetőségre is. Sőt, ezekből a szövegekből teremt magának szubsztanciát és evidenciát, amelyek viszont — és itt érhető tetten a Tőzsér szövegek többszólamúsága és értelmezhetősége — állandó változásban vannak, állandóan más helyzetben vannak, miként a múltról, elmúlt korokról, régi szövegekről kialakított konstrukcióink is. Tőzsér szövegei tehát kvázi együtt haladnak a korral, együtt mesélik el annak a bizonyos kornak a jellemző vagy jellemzőnek hitt történeteit. (Talán erre érzett rá Lator László^7) is, aki recenziójában „állhatatlan költőnek” nevezi Tőzsért, s világszemléletének állandó „tágításáról”, „nyitásról” beszél.) Úgy gondolom, a Jalousionisták című vers már szégyenkezés nélkül néz szembe ezzel a ténnyel, annál is inkább, mert az intertextualitásra vonatkozó egyes elméleti munkák egyenesen innét közelítenek az irodalmi hatás, érték és esztétikum alakzatai felé®. A 90-es évek ebből a szempontból egy új, talán mindennél nagyobb kihívást jelentettek a Tőzsér-líra számára. Az 50-es évekbeli népiességnek, az ezt követő népi avantgárdnak, a 70-es évek lírai modernséget lezáró redukcionizmusának megvolt a maga logikai sora. Még az ezt követő „új érzékenység” is illeszkedett egyfajta fejlődési modellbe, amely Tőzsérnél egy közép-európai (magán)mito- lógia megalkotásával jelentkezett, s egy többé-kevésbé önmagába zárt korszak keretei között valósult meg. Ebből a szempontból a 90-es évek nemcsak poétikai értelemben kényszerítették ki a változtatás igényét, hanem a megváltozott társadalmi erőtér felől is. Míg az ezt megelőző korszakokra jellemző volt egyfajta naiv koherancia, s az irodalmi választóvonalak csak csekély mértékben tértek el a politikaiaktól, addig a 90-es évek megfoghatat- lanná tételéhez hozzájárult az efféle válaszvonalak megszűnésén túl az is, hogy a kulturális összkép feldúsult az addig inkább csak nyomaiban megtalálható nyugati irodalomelméleti munkákhoz való hozzáférés nyomán. A 90-es évek egyik „sokkja” az volt szerintem, hogy nagyon kevesen számítottak arra, hogy az irodalomelmélet és -kritika szerepe, pontosabban a különböző elméleti iskolák vitái és bizonyos szövegeket előnyben részesítő hajlamai mennyire hangsúlyosan határozzák meg majd az irodalmi mozgások természetét. A kultúra termékeny szóródása helyett, amely általános elvárásnak tűnhetett a
