Irodalmi Szemle, 1999

1999/9-10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Tőzsér Árpád kötetéről

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

A lélek disszeminációja

(Gondolatkonstrukció a 90-es évek Tőzsér-poétikájának értékváltásai nyomán)

Talán vállalható az a vélemény, amely a Tőzsér-líra egyik meghatározó elemének a folyamatos korrekciót, pontosabban önkorrekciót tartja. Ha tömören szeretnénk jellemezni ennek a körülbelül negyvenéves, a jelentés szingularitásáért szakadatlanul, lankadatlanul, szívósan küzdő költészetnek a természetét, akkor azt mondhatnánk, hogy ez egy nagy út, nagy utazás, amelynek még korántsem értünk a végére, sőt, a dolgok kezdenek egyre jobban felpörögni. Tőzsér maga is „rendkívüli érzékenység”*^-ről beszél, amikor habitusára utal: rendkívüli érzékenységgel figyeli környezetét, gyanakvó, féltékeny®, elismerő „érzékenységgel” nemzedék társait, illetve nemzedéktársai irodalmi teljesítményeit, véresre vakart „érzékenységgel” a családi magántörténelmet, az egész nemzeti és közép-európai desperációt.

Ebben a betegesen érzékeny önvallatásban arra a heideggeri gondolatra, intencióra ismerhetünk^, amely szerint a költészet vezeti el a földhöz az embert, s tanítja meg a hölderlini „költőien lakozás”, a hon elfoglalásának, belakásának „művészetére”. A poézis innét nézve a múlt, és azon keresztül a jelen teremtésének heroikus vállalkozásává lesz, az örökké újrateremtett jelen pedig ontológiai és episztemológiai távlatot nyer. A létre való rákérdezés az önmagunkról való tudás képét állítja elénk, a létre vonatkozó tudás pedig elhelyez és elkülönít egyben, szituációkat épít az én köré.

Innét nézve lesz tanulságos Kulcsár Szabó Ernő mondata, aki Tőzsérrel egyetértően fejti ki a Mittelszolipszizmus kapcsán: „aki csak őrizni képes a múltját, az előbb-utóbb elveszíti azt’*4). Tőzsér Árpád költészetében nagyon jól megfigyelhetők azok a néha finom, néha tragikus színezetű elmozdulások, váltások, amelyek a szülőföld, a haza, a múlt és a történelem újraszituálásának egy-egy lehetséges módját, s a bennük megteremtődő, illetve megteremtett szubjektumok állapotváltozásait járják körül.

De vajon képesek vagyunk a költészet segítségével élni, és hazát, szülőföldet építeni magunknak ? — kérdezhetjük. Képesek vagyunk költőien lakni, élni, létezni, építkezni ?— teszi fel a kérdést némileg más oldalról Heidegger ö) — vagy épp ellenkezőleg — költőietlenül élünk? Ez a kérdés Tőzsér számára is a lét megtapasztalása felől vetődik fel, legevidensebben és legegyértelműbben talán a Duba Gyulának címzett Történet egy kripta lakóiról és a mítoszról című versben. A sivár lakótelepi környezetbe egy csőtörés, tehát a nagyváros