Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - HIAGYOMÁNY - Filep Tamás Gustáv: Szempontok a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és tudományosság két világháború közötti történetéhez
HAGYOMÁNY szellemiség hitelesebben szólalt meg a pályáját és életét Nyugat-Németország- ban befejező Peéry Rezső emlékezéseiben, mint otthon, Szlovákiában vagy Magyarországon maradt kortársai írásaiban. Elvileg azokat soroljuk tehát a csehszlovákiai magyar irodalomba, akik valamilyen módon szerepet kaptak a csehszlovákiai magyar irodalmi kontextusban. Ez a szemlélet a negyvenes évek közepéig nem volt ismeretlen; több évtizedes emlékezetkiesés után a nyolcvanas években Tóth László vetette fel újra, esszéiben és jegyzeteiben. Az épülő szellemi élet hiányai közé soroljuk, hogy sok, a felföldi magyar nyelvterületről származó alkotó — utóbb szakterületük legjobbjai közé számították őket —, olyan fiatalon szakadt ki közösségéből, hogy szülőtája orgánumaiban még nem, vagy csak keveset publikált, mielőtt Magyarországra távozott volna. Az élvonalba tartozók közül a szépirodalomból Márai nevét említjük újra, a történészek közül a Váczy Péterét, a filozófiai irodalomból pedig a tragikus sorsú gróf Révay Józsefét. Minthogy az autonóm irodalom szempontjából idegen tárgykörök is ebbe a fejezetbe kerültek, említenünk kell, hogy nem pusztán az olvasói elvárások voltak különneműek; az irodalom és a kisebbségi politika viszonya is konfliktusokkal terhelt volt. Az irodalom öntörvényűségét a kultúrpolitika elvben elismerhette volna, talán hidat is emelhetett volna a potenciális befogadók s az írók között, sajnos azonban a legtöbbször hatástalan volt. Az első köztársaság idejében a magyar ellenzéki pártok általában nem rendelkeztek irodalomszervezői programmal — vagy nem tudták megvalósítani azt. A Gömöry János emlékezéseiben fennmaradt nevezetes anekdota szerint Szüllő Géza, az egyébként igen művelt, sok nyelven beszélő politikus azt mondta volna Sziklay Ferencnek, az ellenzéki pártok 1922-ben létrehozott kultúrreferá- tusa mániákusságig áldozatkész, örökmozgó vezetőjének, vegye tudomásul: az a dolga, hogy ne csináljon semmit. Ebből a megjegyzésből régebben a magyar pártok népellenességét igazoló elméleteket fabrikáltak vagy támasztottak alá — ismervén Szüllő szarkazmusát, mi inkább a túlbuzgóság megfékezésére irányuló kísérletnek tekintjük, mégis utalásként foghatjuk fel arra, hogy magát a kultúrát, ezen belül az irodalmat a magyar ellenzék részint nemigen tartotta fontosnak, részint nem tartotta önnön hatáskörébe tartozónak. A töredéktársadalom erkölcsi állapotának rögzítése nemegyszer ütközött a pártvezetőségi tagok ellenszenvébe, de ezek az esetek többnyire személyi színezetet kaptak (ez érvényes például Tamás Mihály és Korláth Endre képviselő vitájára). Akkor viszont, amikor a pártok — vagy egyes politikusok — kultúrpolitikai programot alkottak (például a Szentiváni Kúrián), a résztvevőknek alkalmazkodniuk kellett az „összmagyar egység” megkívánta politikai taktikához. Szent-Ivány József, a legelhivatottabb irodalomszervező politikus kénytelen volt cserbenhagyni az általa létrehozott irodalmi szervezettel együttműködni szándékozó Új Munkát és szerkesztőjét, Szvatkó Pált, sőt, annak baloldali, illetve polgári humanista szerkesztőtársait — Győry Dezsőt, Darkó Istvánt, Vozári Dezsőt — is sikerült elhatárolódásra késztetnie; utóbb minőségi szerkesztői terveket építő főszerkesztőket — Tamás Mihályt, Darkó Istvánt — mondattak le posztjukról, a háttérben a személyi összefonódásokban testet öltő magyar egységeszme nevében. Nem volt jobb a helyzet a kormánypárti körökben sem
