Irodalmi Szemle, 1999

1999/9-10 - HIAGYOMÁNY - Filep Tamás Gustáv: Szempontok a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és tudományosság két világháború közötti történetéhez

HAGYOMÁNY

— az aktivista sajtó lehetőségei a kisebbségi sérelmek szóvá tétele ügyében a nagypolitika fordulatainak függvényeivé válhattak, illetve az újságíróknak előbb-utóbb rá kellett ébredniük arra, hogy igényeik teljesítését aligha várhatják az államtól, amelynek szándékai, ha máskor nem, a kisebbségi statútum elszabotálása révén végképp lelepleződtek. A legfontosabb kormánypárti — legalábbis kormánypénzből táplálkozó — szerveződés (a Masaryk Akadémia) irodalmi, könyvkiadó tervei hamar összeomlottak, máig tisztázatlan okokból.

A harmadik politikai erő, a kommunista mozgalom jutott a legmesszebbre az irodalom befolyásolásában: a két világháború között föltalálta az egyedül üdvözítő műfajt, a „valóságirodalmat”, a második világháború után pedig a moszkvai orientációjú kommunista pártok szűk ideológiai szempontjainak képviseletét kérték számon az írótársadalmon. Ez utóbbi esetben nem egyszerűen ráhatásról, morális presszióról volt szó, hiszen a párt a könyv- és folyóirat-kiadás, -terjesztés, -népszerűsítés minden eszközét a kezében tartotta. A kisebbségi egységeszmény ideájának vagy mítoszának nevében az alkotót sokszor késztették elvei elhallgatására; a kivételes korszak e téren a második világháború alatti Szlovák Köztársaság idejére korlátozható, amelyben a kényszer szülte egység valóban működőképesnek mutatkozott.

A jeles prózaíró, Darkó István, a Magyar írás korábbi főszerkesztője, a Tátrában közölt versében örökítette meg író és kultúrdiplomácia viszonyát. Minthogy a vers tudomásunk szerint 1938 óta nem jelent meg, s mert hangja meglehetősen különbözik a korabeli lírai nyelvtől, egészében idézzük. Címe: Egy irodalompolitikusnak.

„Bizonyos, hogy a zergéket csodálom és nem a lomha, torpadt tevéket.

Színeim közt ezért nem is a pirosat említhetem elsőnek, hanem a kéket.

Úgy van, amikor virágról volt szó, én bátran kimondottam már régen, a gyopárt imádom a vészteli szirten és nem holmi nefelejtset a réten.

Tagadhatatlan, hogy legszívesebben ülök paraszti hívők közé települve.

Gyomorra hatóbban nem utáltam magam, mint egyszer, magas széken ülve.

Bizony, hogy mindezt titkolni okosság és kiszólni iszonyú vétek.

Jóban maradni nem lehet másként, csak mint biztos tevétek.

Virulni nem lehet itt, csak nefejeltsként, ülni csak széken, idülten.