Irodalmi Szemle, 1999

1999/9-10 - ÉLŐ MÚLT - Molnár Imre: Ady lett életem örökös kísérője 2. Boros Zoltán vallomása életéről, nemzedéke küzdelmeiről (beszélgetés)

Molnár Imre

ségét megtörjék. Ők ott maradtak. És ezen szlovákok közül is sokan szimpatizáltak a fordulattal. (...)

De elmondom azt is, ami viszont nekünk döbbenetes volt. Az a politikai elmaradottság és a társadalmi különállás, ami teljesen idegenül hatott: a cím, a dölyf, a fellépés, a csehszlovákiai magyarság egységének pillanatokon belüli szétzilálása urakra, parasztokra, munkásokra, cigányokra, különböző hátrányos és kiváltságos csoportokra. Ez az osztályelkülönülés nekünk döbbenetes volt. Minket ez roppant nyugtalanított, és ennek számtalan formában, nemcsak én, hanem mások is, kifejezést adtunk. De magában a cselekményt, a határ rendezését azt én tökéletesen igazságosnak tartottam.

* Az egykori Sarlósok Magyarországra kerülve hol találták meg a helyüket, milyen tevékenységbe tudtak bekapcsolódni?

— Mihelyt ide kerültünk, sokan közülünk rögtön felköltöztek Pestre. Elsősorban Jócsik Lajos volt, aki felköltözött, Vass Laci szintén a Prágai Magyar Hírlappal. Én azután abban az időben gyakran utaztam Budapestre, és látogattam azt a kávéházat a Duna-parton, az Erzsébet híd mellett.

* A belvárosit?

— Igen a Belvásori Kávéházban volt a tanyájuk a felvidékieknek. A szállodánk pedig a Pannónia volt, ott szálltunk meg, ottan már vártak bennünket olyan barátok, akiket már ismertünk, Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre, ezekkel barátkoztunk. Már a Márciusi Front útján is meg volt kötve ez a barátság. Ugyanis a Márciusi Front roppant érdeklődött a Sarló-mozgalom egykori Duna-konföderációs terve iránt, és az ő 12 pontjuk utolsó pontja éppen ez volt, úgy, ahogy mi képzeltük el. Féja Géza többször járt nálunk ez ügyben Pozsonyban és Rimaszombatban. A könyvét, a Viharsarok-ot mi árultuk Csehszlovákiában. A visszacsatolás utáni időszak olyan volt, hogy nem tudtuk, mi fog bekövetkezni. Az első évek csendje után hirtelen kirobbant a háború. Bevonultunk katonának. Ahogy jöttek a német vereségek, úgy fokozódott az ellenállás, úgy éreztük, hogy nagy baj lesz. A háború utolsó heteiben közel kerültem Pozsonyhoz, Vágsellyén és Galántán voltam katona. Állandóan Pozsonyban ültem, Peéry Rezsőnél laktam vagy Szalatnai Rezsőnél. Ott főztük a jövőre vonatkozó terveket, és tudtuk, mert már hallottuk, hogy jogfosztásra készülnek velünk szemben. Sejtettük a tragédiát. De nem tudtunk csinálni semmit. (...)

* Hol és hogyan élte meg a háború végét?

— Pozsonyhoz közel orosz fogságba kerültem és Nagyszombatban a fogolytáborban vártam sorsom alakulását. De jött egy szlovák partizán százados, jó barátom, és ott meglátott engem. Mondja: „most szervezik a csehszlovák hadsereget, gyere! Tisztjeink nincsenek, gyere! Jössz? Mondom, megyek. Hová? Ide Nagyszombatba. Hogyne mennék!” Szóval 167-ünket, mint csehszlovák állampolgárokat kiemelt, akiket részben ő, részben én, ismertem a foglyok közül, akik nem kompromittálódtak jobboldali, antiszemita vagy hasonló dolgokban. Kijöttünk. Én be is öltözködtem csehszlovák uniformisba,