Irodalmi Szemle, 1999

1999/9-10 - Dénes György: Fülön fogott irodalom (vers)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

posztmodern képviselői nagyrészt a neoavantgárd eltaposásával másztak föl az uborkafára. Nem kisebb tekintély tanúskodik erről, mint Balassa Péter, a magyar posztmodernek mentora, midőn így ír nevezetes tanulmányában: „Nálunk ugyanis a posztmodernnek tulajdonított radikálisan új (a hetvenes évektől) valójában egy elfelejtett és vétkesen elhallgatott hatvanas évekbeli késő avantgárdnak (ezúttal valódi neoavantgárdnak) köszönheti mindenét: újdonságát, viszonylagos elfogadottságát, saját magát. Ezt a tényt sokan tudják, de kevesen mondják ki és írják le, éppen ezért ez a magyar posztmodern, a jelen művészet egyik erkölcsi problémája, ami egyúttal nem választható el attól, amit képviselői művészetükben csinálnak. A kezdeményezés, a faltörés, a be- és kitörés érdeme és a radikalitás munkája az elveszett és háttérbe szorított késő- és neoavantgárdé Erdélytől Balaskón és Halász Péteréken át Hajasig, stb. (A névsor okvetlenül jelzésszerű csupán.)”

Olyannyira jelzésszerű, tehetjük hozzá mi, hogy még a tanulmány is elfeledkezik a már említett fórumokról és szerzőkről. Amiből is az tűnik ki, hogy még az olyan tisztán látó ítészek, mint amilyen Balassa Péter, sem látnak túl az anyaország határain, s a magyar köztudatnak még az avantgárdból is csak a politikusok kellenek, lásd például Szőcs Géza esetét.

De hogy befejezzük mondandónkat, Balassa így folytatja gondolatmenetét: „A mi posztmodernünk akkor juthat el a termékenyebb nagykorúsághoz, ha ezzel a ténnyel mindig számol és a cenzúrát — szerényebben, mint eddig — korábbra teszi, eltolja önmaga kezdeteitől.”

Ennyit tehát bevezetésképpen. A következőkben megpróbálunk szerény körképet festeni arról, hogy áll a kérdés ma, tíz évvel a rendszerváltás és Balassa Péter tanulmánya után. Kezdjük a neoavantgárd két apostolával: Erdély Miklóssal és Bakucz Józseffel.

Idő-mőbiusz E.M. — montázs

„Mint madarak, melyeket röptükben kitömtek, s azóta ott lógnak az égen, oly mozdulatlan az elhunytak emléke, oly unalmasan megszokhatatlan, nevetséges fennkölt’’— hangzik a Váratlan kantáta első bekezdése.

Erdély Miklós, aki 1928. július 4-én született, sajnos, már csak a mozdulatlan elhunytak emlékeként ünnepelhette jubileumát röptükben kitömött madarakként az égen, a magyar irodalom és művészet nagy ismeretlenje mindmáig. Ha meggondoljuk, hogy szépirodalminak minősíthető munkái máig csupán a Magyar Műhely kiadásában olvashatók, több érvet aligha kell felhozni állításunk bizonyítására.

„Hogy van tehát? Idő és tér tehát... Hogy van ez? Hagyjuk ezt. Hogy van tehát? Tér és idő a bele nem illeszkedés fájdalmának formája tehát.” (Dirac a mozipénztár előtt.)

Nem mintha az Erdély Miklós esete társtalan lenne a mi tájainkon. A magyar