Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - Jozef Puskás: Tündér és boszorkány (elbeszélés)
Jozef Puškáš Igen ez az a része a mondanivalómnak, amit senki nem akar elhinni nekem, ezt már tapasztalatból tudom. Látom a maga szemén is. Pedig ez még csak a kezdet volt, mivel hamarosan arca az arcomon, ajka az ajkamon, forró hasa az én mezítelen hasamon volt. Fehér térdei valahová a hónom alá hatoltak, majd ismét messzire eltávolodtak. Kedves uram, én nem vagyok költő, se író, de elmondhatom, hogy az evezőm még sohasem merült ekkora mélységekbe. Egymásnak estünk, gyorsítottuk az evezést, míg végül úgy tűnt, hogy combjaim felett a nő halvány arca helyett a nap jött fel a láthatár fölé. Az óceánt keresztül-kasul hajóztuk, néhányszor kicserélődtünk a kapitány helyén, az elülső és a hátsó fedélzeten, lehorgonyoztam a testében úgy, ahogyan más ezt csak elképzelni képes, beleáramlottam, s ismét kihúzódtam, majd ismét elmerültem, ám nem éreztem semmiféle fáradtságot. Én, aki soha nem beszéltem be magamnak, hogy mint férfi, ezt gyakran meg tudom ismételni, hála ennek a nőnek, aki a szerelem művésze volt, újból és újból megcsináltam. Nem akarom részletezni, mi mindent csináltunk, elég az hozzá, hogy amikor már nem láttam magam felett semmilyen csillagot, mert az égbolt világossá vált, rádöbbentem, hogy a szeretőm nem lehet erdei munkásnő. A fülét éppen a számra helyezte, ezért odasúgtam neki: — Ki vagy? — Nyomban megmerevedett és elhúzódott tőlem. — Lea vagyok — mondta halkan. S hirtelen vége lett mindennek. Hátammal a százesztendős tölgyfához támaszkodtam, ő felvette a kabátját, és menni készült. Soha az életben nem voltam még olyan kétségbeesett. — Lea! — kiáltottam. — Hol talállak meg? — Itt — s mutatta az erdőt. — Lea vagyok, ebből az erdőből... Lehet, hogy lázálomban tettem, de azt mondtam neki, amit a szívem diktált: — Ne menj el! Maradjunk együtt! Mindörökre! — Megfordult, s talán akkor láttam először az arcát, mely sápadt volt, mint egy apró ködfolt, csak sötétpiros, érzéki ajkai vonták magukra a figyelmet. Bár ezek az ajkak röviddel ezelőtt még a testemet csókolgatták, ismét vágytam rá. így szólt hozzám: — De én nem vagyok ember! Ha engem mindörökre meg akarsz tartani, fel kell áldoznod egy másik nőt. Akkor emberré válók, s itt maradhatok. Felüvöltöttem: — De hát kit áldozzak fel? Hogyan? Inkább vigyél magaddal... — Nevetni kezdett. Ördögi kacagás volt: — Jól van, valamit magammal viszek belőled! — És eltűnt. Hiszi-e vagy sem, közvetlenül előttem kékes köddé vált. Fel akartam állni a tölgyfa alól, de a testem úgy fájt, mintha gőzhenger ment volna keresztül rajta. Ez a légnyomás miatt volt, de Leától elbűvölve egész éjszaka nem éreztem a fájdalmat. Most alig vánszorogtam el az erdei ösvényig, ott utolért egy katonaautó, s máris megbírságoltak. Otthon persze, a feleségemnek csak a robbanásról beszéltem, amelytől megsüketültem. Néhány napig feküdtem, minden csontom sajgott. Mondok magának néhány szót a feleségemről is. Három évvel volt idősebb, mint én, amikor összeházasodtunk, azt hittük, sírig tartó szerelem lesz. Igazán. De egy idő múlva elkezdett betegeskedni, állandóan női betegségekben szenvedett, majd meg kellett őt műteni, s akkor már tudtuk, hogy soha nem lesz gyermekünk. Tizennégy éven át, amióta házasok voltunk, ez engem nem zavart, úgyszólván kiegyeztem a sorssal, de azóta a légnyomás óta... valahogy egyszeriben minden megváltozott. Úgy emlékszem, mintha ma történt volna, egy héttel azután, hogy a légnyomás földhöz vágott, az asszony szerette volna,
