Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - Jozef Puskás: Tündér és boszorkány (elbeszélés)
Tündér és boszorkány vallana be. Kissé összehúzta a szemét, hogy a fénnyel szemben jobban megnézzen engem. — Ismeri a terepet M. környékén? — Katonai terület. Belépni tilos. — Ördögöt! — legyintett. — Járnak oda sokan. A katonák mindig több helyet foglalnak el, mint amennyire szükségük van. A lőtér mélyen bent van az erdőben, jól ki kell lépni, hogy odajusson. Még az első drótkerítés sem jelent semmit. Át kell mászni rajta, aztán van még egy drótkerítés, és még jó két kilométernyire van a lőtérnek az a része, ahová a lövedékek becsapódnak. — Oda jár? — horkantam fel. — Minek? Fénylő szemeiben mintha apró villanyégők gyúltak volna. — Mert ott akkora tinóruk vannak, mint egy disznó! — S reszkető kézzel rajzolta meg a hatalmas gombák kalapjának körvonalait. — Szóval — nyeltem egyet —, maga a lőtérre járt gombát szedni, ahová a lövedékek becsapódtak?! — Nem kell félni — mosolygott —, ha ismeri a helyzetet. Megszólal a sziréna, kilőnek néhány vadlövedéket, hogy az ember azt hiszi, vége a világnak, pedig csak a szarházi pozsonyiakat riogatják ki az erdőből. Én jól kiismertem ott magam. Pontosan tudtam, hogy mikor hová kell mennem. Egyszer aztán... — kihörpintette a borókapálinkát, s tompán bámult a semmibe. Alsó ajkát leengedte. — Lőttek figyelmeztetés nélkül. A lövedék olyan közel vágódott be, hogy a légnyomás egy tölgyfa törzséhez vágott, jó, hogy ki nem törtem a nyakamat... * * * Amikor magamhoz tértem, csillag ragyogott felettem, s valami meleg és rendkívül kellemes érzés járta át a testemet. Valaki fölém hajolt, s ahhoz elég volt a fény, hogy megpillantsam: nő az illető. Hosszú haja volt, amely elöl függönyként omlott alá, hogy az arcát nem láthattam. Kabátja vastag szövetből volt, s amint letérdelt mellém, a kabátja földig ért. Először azt gondoltam, valami erdei munkásnő. A kezével végigtapogatta a testemet, és kereste, hol sérültem meg. Ez annyira kellemes volt, hogy inkább meg sem moccantam. Bár nem tudom, képes lettem volna-e egyáltalán megmozdulni, hiszen merev voltam, mint egy darab fa, a robbanástól megsüketülve, állkapcsaim összecsukva, képtelen voltam kiadni egyetlen hangot is. Nem voltam biztos benne, ébren vagyok-e vagy álmodom csupán. De amikor egy nő olyan kitartóan simogatja egy férfi mellkasát, a bordáit meg a hasát, hát ugye... az ilyesmi csak hat a férfira. A homloka lehajlás közben közelebb került hozzám, ám az arcát még mindig nem láttam, de elővillant valami, mintha alaktalan kabátja alá lehullott volna a hold az égről. A nő a kabát alatt teljesen mezítelen volt. Mit mondjak, gyönyörű volt. Nagyon fiatalkának, tizennyolc-húsz évesnek tűnt. Jobb kezével kioldotta a nadrágszíjamat, bal kezét lefelé csúsztatta, gyengéden tapogatott. A fülemben roppant valami, s újra hallottam. A nő dúdolgatott. Mikor jobban odafigyeltem, megállapítottam, hogy dúdolása inkább olyan, mint a macska dorombolása. Ugyanazokat a szavakat ismételgette. Igen, szavakat... Ilyeneket: „én kedvesem, én kedvesem", aztán „én aranyom, én aranyom”. így szövögette a szavakat, miközben ujjai a csévémmel játszadoztak.
