Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - KEGYELET - Czine Mihály halálára (1929—1999)
Czine Mihály halálára (1929—1999) Életének hetvenedik évében, 1999. január 21-én elhunyt Czine Mihály egyetemi tanár, irodalomtörténész, az irodalomtudományok doktora. A Széchenyi-díjas irodalomtörténészt hosszú súlyos betegség után érte a halál. Czine Mihály 1929. április 5-én született Nyírmeggyesen. Üstökösként tűnt fel, s vált a magyar irodalomtörténetírás egyik legígéretesebb tehetségévé. A társadalmi élet mélyéről tört fel, s hodászi juhászember tizedik fiaként. Eötvös-kollégistaként a budapesti egyetemen 1953-ban szerzett tanári oklevelet. 1956-tól az MTA Irodalomtörténeti Intézetében dolgozott. lS>64-től az ELTE-n docens, majd 1974-től egyetemi tanár, 1988-tól tanszékvezető. 1986-tól a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja, 1989-90-ben alelnöke, 1990 és 1991-ben elnöke volt. Kutatásainak és világképének középpontjában Ady Endre és Móricz Zsigmond munkássága állt. Nemzedékeket nevelt az irodalom szeretetére, s járta az országot és a kisebbségi régiókat, hogy az irodalom, a kultúra szavát a legszélesebb néprétegekhez is eljuttassa. Ő volt az első, aki tudatosan fordult a határon túli magyar irodalomhoz. Akkor foglalkozott az erdélyi és a felvidéki irodalommal, amikor a hivatalos politika ezt csak fenntartásokkal vállalta. Dél-Szlovákia városai, települései jól ismerték őt, a Magvetőt, aki hitt abban, hogy az irodalom tanít, nevel, magyarságtudatot erősít, közösségi hűségre ébreszt. Távozása fájdalmas a szlovákiai magyar írótársadalom és egész közösségünk számára. Gyászszertartásán Dobos László búcsúztatta őt, akihez évtizedeken át testvéri barátság fűzte. Az alábbiakban a gyászbeszédet közöljük. Dobos László búcsúbeszéde Czine Mihály férfitestvérem! Barátságunk, közös sorsunk, virágos napjaiban azt hittük, végtelen az élet. Évenként, évtizedenként köszöntöttük egymást. Most is közeledvén a hetvenhez, hosszú sorban kívántunk jönni, erőt lehelni küzdelmedhez. Fájó, már nem az élőhöz szól a beszéd. Akik egymás mellett mennek, nem látják úgy azt időt, legfeljebb ilyenkor az egymásra döbbenés pillanatában. „Nyúlnak az árnyak, az erdőből kifelé megyünk a megcsodált, a múlhatat
