Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - ÉLŐ MÚLT - Molnár Imre: „Ady lett életem örökös kísérője...” Boross Zoltán vallomása életéről (beszélgetés)
ÉLŐ MÚLT * Mi volt az, ami leginkább érdekelte őt? — A legelső kérdése az volt, hogy mi irredenták vagyunk-e. Megint azt mondottuk, hogy nem. Mondottuk, hogy hégelisták vagyunk. Kérdezte, hogy értjük ezt? Edgár fejtette ki, hogy a tézis volt az Osztrák—Magyar Monarchia, az antitézis a szétszakadt, a darabokra szakadt Közép-Európa. A szintézis, amit mi akarunk, egy közép-európai Duna Konföderáció, hogy a sok szétszakadt, szétszabdalt nép önrendelkezés alapján szabadon, együttesen éljen, sajátos szokásaik, gazdasági körülményeik szerint és tehetségüknek megfelelően. Ez neki roppant tetszett. Utána felvetődött a nagy problémánk: kértünk magyar egyetemet. Válasza tagadó „nem” volt, mert nem vagyunk egymillióan. Kárpátaljával együtt 850-900 ezer volt a magyarság létszáma. Elnöki fikció volt az egymillió, ezt ő találta ki, hogy ne kelljen erre költeni és ne sértse vele a már akkor is virágzó szlovák sovinizmust. Fölvetettük, hogy nagy a megkülönböztetés az iskolákban, egészen más elbánásban részesülnek a szlovák gyerekek, mint a magyar gyerekek. Például az általános iskolában mindennap minden gyerek kap egy fél liter tejet, reggel. A magyar iskolák nem kapnak. Azonnal fölírta cédulára, és kétségtelen, egy hónapon belül mindenhová elment a rendelet, hogy a magyar iskolának is kell szolgáltatni tejet. Emiatt aztán nagy sajtóvihar kerekedett a szlovákokkal, akik kifogásolták, hogy denunciáltuk a szlovákokat az elnök előtt. Ajándékként elhoztuk neki A Mi Lapunk összes példányát, a „Vetés” minden számát, a Magyar Diákszemlék számait, és az Új Szó, a Bartha Lajos-féle Új Szó egypár számát. A kihallgatás során felvetődött a gondolat, hogy lehetne kulturálisan megoldani a magyarság ügyét. Ekkor merült fel a kérdés, hogy magyar tudományos intézmény kellene, ami tudományos vonalon lehetővé tenné a magyarság boldogulását. Ezt később az elnök egymillió koronás ajándékával lehetővé is tette. Mikor el akartuk hagyni a helyiséget, akkor még eszembe ötlött, hogy kellene valamit kérdezni tőle, felállva feléje fordultam és ezt kérdeztem: „Mit üzen Ön Elnök Úr, a magyaroknak?” Ő is felállt és azt mondta: „Ja nikdy nebudu proti Vám, proti mad’arúm” (csehül). Ez a mondás megmaradt, de sajnos részben csak szólam maradt. Ő gondolatban nem volt ellenünk, gondoljunk csak a sztregovai kirándulására és a milliós adományra. * Hogyan reagált a közép-európai konföderáció gondolatára? — Nem reagált. Azt mondja: „értem” és hallgatott. Úgy éreztem, hogy csak ifjúsági álmodozásnak tekinti a mi elképzelésünket. * Mi az oka annak, hogy Önöket és nem a különböző pártoknak a vezetőit fogadta? — Nem, a magyar pártok nem közeledtek feléje. Egyik sem, kivéve a szociáldemokrata pártot, de hát az egy vegyes nemzetiségű párt volt. Ő értékelte, hogy mi fölvetettük, nagyon sokat tanultunk tőle. Utaltunk az egykori fiatal csehek szeparatista mozgalmára. Ő volt a vezetőjük, mi is ugyanezen az úton jártunk, mi saját igazunkat kerestük. * A találkozót a Sarló kezdeményezte? — Mi nem kezdeményeztünk, Ő kezdeményezte, jelentőségünket megismerve a cseh sajtóban is megjelent publikációkból (Etické hnutie). Valószínűleg a belpolitikai biztonsági vizsgálatok során eljutott hozzá egy
