Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - ÉLŐ MÚLT - Molnár Imre: „Ady lett életem örökös kísérője...” Boross Zoltán vallomása életéről (beszélgetés)
ÉLŐ MÚLT olyan jelentés, hogy itt van egy ifjúsági csoport, amely kicsit másképpen gondolkozik, mint a hivatalos magyar kisebbségi politika, és ő erre kíváncsi volt. Nekem ez volt a benyomásom. Mi azzal a kisebbségi politikai csoporttal, különösen Szent-Iványval és politikai barátaival, nagyon jó viszonyban voltunk. A másik pólussal, a Szüllő-félével nem azt mondom, hogy barátkoztunk, hanem inkább ők akartak barátkozni velünk. Mi vitáztunk velük, de ellenségek soha nem voltunk. * Bár az előbbiek során már szóba került, most mégis arra kérlek, próbálj meg részletesebben kitérni arra, milyen volt a viszonyotok a magyar pártokhoz. A korabeli sajtó tanúsága szerint nem riadtatok vissza a szlovenszkói magyar politikusok címére szóló éles kritikától sem. Mi volt ennek a háttere? — Hogy mi támadtuk őket? Szüllővel valóban vitáztunk. Kifogásoltuk a minden reformot ellenző általánosan konzervatív magatartását, de ugyanakkor, tiszteltük européer műveltségét. Ha Pozsonyban járt, mindig felkeresett minket. Esterházy Jánossal mindig egyetértettünk, reformpolitikusnak tartottuk. (Gondoljunk csak a közülünk való Peéry Rezső esszéjére.) Szent-Iványval teljes konszenzusban éltünk, amit legjobban jellemez, hogy a Szentiváni Kúriára csak a sarlósokat és a magyar írókat hívta meg, senki mást a diákság közül, valamint Móricz Zsigmondot. A sarlósokat Brogyányi Kálmán, Balogh Edgár és én képviseltem a Szentiváni Kúrián. A későbbi kúriaiakról már nem tudok. De a pártokkal kapcsolatosan a pártok közül a Magyar Nemzeti Párttal jó viszonyt tartottunk fenn, ez haladó progresszív polgári párt volt. A Keresztény Szocialista Pártot erősen klerikális beállítottsága miatt nem szerettük. A vallás nekünk magánügy volt. A keresztényszocialisták pártjára akkor tulajdonképpen úgy tekintettünk, mint az eléggé elkorhadt, félfeudális magyarországi rendszer exponensére. Mindig a nagy latifundiumok megtartására alapozott politikát láttuk Szüllő Géza és társainak a megnyilvánulásaiban, ami ellen mi küzdöttünk. Szerettük volna, hogy Magyarországon legyen egy becsületes földosztás, és azé legyen a föld, aki megdolgozza. Szüllővel ebben a kérdésben soha nem értettünk egyet. * Akkor is, ha mondjuk, a Keresztény Szocialista Pártnak a vezetői közül néhányan maguk is elkerülhetetlennek tartották birtokaik felosztását? — Én ilyenről nem tudok. * Például az Esterházyak! — Esterházy Jánost én nem sorolom az akkori keresztényszocialisták közé. Ő a két világháború közti szerepében, 1938-ra egy felvilágosult szellemű nép-nemzeti demokrata lett, aki valóban maga hívta fel a figyelmet arra, hogy a magyarországi földbirtokreformnak a végrehajtása elkerülhetetlenül szükséges, erre történelmi dokumentumok vannak. János egy csillogó agy volt, aki remekül látta azt a gazdasági és társadalmi helyzetet, ami Magyarországon volt, és teljes ellentétben állt azzal. A két rendszer közti mentalitásbeli különbséget én 1938 után éreztem meg, amikor bevonultam a magyar hadseregbe. Fájt, hogy milyen sértő megkülönböztetésben részesültem a hadseregen belül. Minden szociális megújulásra irányuló javaslatomat szélsőségesen ítélték meg: „felvidéki kommunista” megbélyegzéssel.
