Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - Tőzsér Árpád: A veréb, a szamár és a paródia

A veréb, a szamár és a paródia

ezen valami olyasmit ért, hogy a túlélők, a „sereghajtók” már csak irodalmi, azaz gyermeteg másolatát, karikatúráját tudják adni az előttük járó aktív nemzedékek tetteinek, s nem tudják azokat a gyakorlatban folytatni. S bizony, ha ilyen szempontból próbáljuk értelmezni a legjobb Márai-műveket, azok is nagyon paródia-gyanúsak. A Színdbád hazamegy pl. felfogható Krúdy-paródiá- nak, a Garrenek műve pedig a klasszikus családregény (mondjuk a Buddenbrook ház) paródiájának. (A „forma” ugyanis mindkettőben lehetetle- níteni igyekszik a „tartalmat”)

S ha ez így van, akkor vajon nem paródiáknak készültek-e (persze, divatosabb szavakkal mondhatnék akár palimpszesztet vagy pastiche-t is) — legalább bizonyos mértékig — már az Emberi hang versei is? Kosztolányi-, Szép Ernő-, Gottfried Benn-, Francis Jammes-paródiáknak? Nem tudom, csak azt tudom, hogy az idézett A kalandor így fejeződik be:

Isten, e cifra éj reggel felé jár, hallgasd meg most az imámat: az én szívem ellágyult, nem kevély már, engedd, hogy még egyszer négy lábon járjak.

S ez egyenes utalás arra a Fr. Jammes-versre, amelyben a szerző azért imádkozik, hogy a szamarakkal együtt mehessen a paradicsomba. (S amelyet egyébként Márai elsőként fordított le magyarra, s a fordítása ott található az Emberi hang függelékében.) S ebben a strófában bizony a paródia már több, mint gyanú. Legalább is a mai szem és fül számára.

S azt is tudom, hogy ezek a paródiákként is olvasható Márai-versek a számomra beszédesebbek, gazdagabb jelentésűek, mint a Halotti beszéd-szerű, direkt mondanivalójú Márai-költemények.

Közben pedig a költő Márait minden antológiánk és lexikonunk a Halotti beszéddel prezentálja. A verebet, a szamarat, a paródiát talán méltatlannak tartják a magyar irodalom e par excellence, büszke polgárához