Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - ÉLŐ MÚLT - Molnár Imre: „Ady lett életem örökös kísérője...” Boross Zoltán vallomása életéről (beszélgetés)
ÉLŐ MÚLT valamelyik csehszlovákiai magyar városban bontotta ki a cserkészmozgalom zászlaját. Ha valaki erről pontos adatokat akar megtudni, ha eljön a Sarló Gyűjtemény címen ismert irodalmi gyűjteménybe, ahol körülbelül 130 dossziéban van elraktározva a felvidéki magyarságra vonatkozó anyag, amit eddig összegyűjtöttem, akkor ott találhat erre vonatkozó adatokat is. Megtalálhatja pl. dr. Fogarassy László történésznek a csehszlovákiai magyar cserkészek történetéről írt tanulmányát, amelyben a szerző pontosan ismerteti, hogy hol, ki, mikor, milyen intézkedéseket tett a csehszlovákiai magyar cserkészet megalapítása, megszervezése érdekében. * Milyen hatással volt önre személyesen ez a mozgalom? — Megmondom egész őszintén, ez a Baden Povell-i angol cserkészet, a csomókőtés, a praktikum, a regula meg a szervezett katonás kirándulások nem kötötték le az érdeklődésemet. Ez nekünk elég idegen volt. Militáns katonás szellemet láttam benne. Tagja voltam ugyan a nem tudom melyik őrsnek, de már abban az időben is inkább az volt a mi elgondolásunk — ez már Győry Dezsőtől ered —, hogy a falu felé forduljunk, és a falunak és a népnek a problematikájával foglalkozzunk. Népművészeti és néprajzi kérdésekkel való törődés volt az egyik fő célja annak a kis csapatnak is, akik elkezdtek ilyen irányban mozgolódni. Ezek közé tartozott Istók Endre, ezek közé tartozott Mateidesz Gyula, a későbbi evangélikus lelkész. Mi kevesen voltunk, a falumozgalmunkkal szeparáltan mozogtunk a cserkészeten belül, de az a fontos, hogy a „hivatásos” cserkészek jó szívvel nézték kísérletünket. A későbbi regös cserkészet már 1925 után alakult ki, erre részletesebben kell majd kitérni. Fontos közbevetni itt, hogy közvetlen Trianon után nem alakultak még ki azonnal az elkülönülés formái. Általában 1925-ig a magyar fiatalság Budapest felé orientálódott. Ez a fiatalság átjárt a határon, magyarországi egyetemekre iratkozott be, ahová a határon át szökve mentek, szökve jöttek. * Ez azt jelenti, hogy illuzórikusnak, ideiglenesnek gondolták a határokat? — Azt az életet, ami tulajdonképpen akkor Csehországban volt, provizóriumnak hitte mindenki. A legelső megmozdulás, hogy levonjuk a konzekvenciát egy történelmi szituációból, 1925-ben következett be. Ebben személyileg nagy szerepe volt az én édesapámnak is. Ő járásbíró volt Feleden, egy színtiszta magyar járásban, amelyhez 62 magyar község tartozott. Apám nem tanult meg soha szlovákul, ennek dacára alkalmazták, mert jogképzett emberekben hiány volt. Nagyon reális ember volt az apám. Azt mondta, ha már itt élsz, akkor itt kell szerezned diplomát, hogy meg tudjál élni. Evvel a jelszóval vitt fel engem ő személyesen Pozsonyba, ahol elhelyezett albérlőként a magyar Pék bácsinál a Duna utcában. Ott laktam Istók Bandival, osztálytársammal együtt kettesben. Tehát mi voltunk a legelsők, akik beiratkoztunk — a felvételi vizsgák még ismeretlenek voltak — csehszlovákiai egyetemre. A jogászok és a bölcsészek Pozsonyban, a műszakiak Brünnben, az orvosok és a bölcsészek egy másik része pedig Prágában tanult. * Vajon a falusi parasztság és a polgári réteg hogyan viszonyult a trianoni tragédia teremtette új helyzethez? — A lakosság abban az időben ugyanúgy egy átmeneti korszaknak tartotta — még a parasztság is — azt, hogy Csehszlovákiához tartozunk. A politikai
