Irodalmi Szemle, 1999

1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Lászlóffy Aladár: A gőg fegyelme (arcképvázlat)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

maga részéről évtizedekig, haláláig be is tartotta): nem érdemes verset írni, a vásárnak vége, a líra és közönségének tranzakciója véget ért mindörökre. Amit befejezettség-eszményei szerint ez a költészet nyújt a ma meg se született magyar versolvasónak abban ennek dicsőséges cáfolata újabb értékréteggel árnyalja, magyarázza Székely poéta-orákulumságát.

* * *

Székely János az a költő-gondolkodó volt, akiről a paradoxon kedvéért és az ember jogos szimmetria-szomjában elmondhatjuk: ha indulása idején éppen nem a társadalmi igazság pátosz-paradicsomának hazugságát erőltetik, ő akkor se lesz a totalitárius kollektivizmus előharcosa; mint ahogy Petőfiről se képzelhető el, hogy a hangsúlyok és arányok eltolódása révén, a „demokrácia” mai álarcosbáljának kiábrándító hatására royalistává vedlene. Székely Jánoa a világot megérteni s még rútságát, szenvedéseit is szépen regisztrálni akaró alkotók típusába tartozik, a nagyok, az annyi kicsinyességen felül kezdődők közé, aki az athéni történelem meg Linnék és Brehmek távlatából csak az ember-atlasz személyes elvű és hasznú kiegészítésére vágyott. Ebből a szempontból kétségtelenül a második világháború után megint elkülönített holtágban, morotvában hagyott erdélyi kultúrtenyészet egyik legkiválóbbja. Úgy magyar szüntelenül, hogy mindig egyetemes. Aki viszont vállalásának elviselhetetlen súlya alatt sziszifuszkodva érezte csupán egyenesen állani alkotói személyiségét, az ennél kevesebbre roppant és rokkant bele néha, mikor szomorú-tiszta pillanatokra lepillantva szerencsés madártávlatából az „egészre”, nevetségesen kicsinek, kevésnek érezhette azt a mennyiséget: a bár elvileg hozható, ható haszont, mely személyesen tőle függhet. Ilyenkor (eltérőleg mondjuk egy Szabéditől, egy Szilágyi Domokostól, kik egymás közt is különböznek) ő csupán versben, az életmű csomópontjain párszor tragikus hangsúllyal mérlegeli a lelki-segesvárok és lelki-világosok közti személyes választását is az alkotónak, annak az igazságnak a nevében is, hogy vannak olyan dimenziók, mikor bizony a magatartás erkölcse is esztétikai szerepet kaphat. Innen erednek első látásra és türelmetlenül, egy „máskéntgondolko- dást” el se képzelő szempontból elfogadhatatlan ítéletképei például Kossuthról és más, perújrafelvétel joga nélkül minősített személyekről, tényekről, eszmékről. Vannak kortársai s lesznek utókorbeliek, akik szerint ez az „eredetiség” bizony karcolás a képen; s vannak, akik ha nem is végkicsengésével, de jogával az ilyen gesztusoknak egyetértenek.

Székely Jánosnak nem egyénisége volt vitézkedő, hanem a költészete bátor. Egy idő után jóformán nem fogadott el semmit (több magyarázata ismeretes a Pezsgő-díj, majd a Kossuth-díj visszautasítására, illetve elhárítására), ő nem elvett, hanem mindenkor tisztességgel és hűséggel adta a maga részét a nagy egészhez Nem alázatosan, hanem fegyelmezetten, ha olyan nemzetiségi ügyről is volt szó, melynek kezelésével nem mindenben érthetett egyet. Bátorságának egyik emlékezetes gesztusa volt a vásárhelyi színházban a felolvasóest, ahol a Szelekció című rövid versét olvasta fel, s a lélegzetelállító csendben remegés nélkül mondta ki az ott akkor vészesen többértelmű