Irodalmi Szemle, 1999

1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Lászlóffy Aladár: A gőg fegyelme (arcképvázlat)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

tokát, melyek, számunkra, közönsége számára a munkahelyén is elfogadhatók, és bárhogyan értékesek maradtak.

Mindenhol, esszében, élőszóban, drámában és példát statuáló költőként elhallgatásban állítja, demonstrálja, hogy a huszadik században meghal a líra, átadja a helyét másnak. Mindezt egy nagy és önálló öntörvényű költői világ berendezése után, avagy közepette. És ez is, ez maga is csupa poézis, az övé s a koré, az észé és az idegeké egyaránt.

Mindent az ő szellemében cselekszünk e kötet esetében. „Ezt a versgyűjteményt csakis szűkíteni szabad, bővíteni nem” — mondja Válogatott verseim elé című hagyatkozásában. Erre Szilágyi Júlia diagnózisa is tökéletesen talál: „A vesztesek költője — győztes költő, ha győzelem bölcsnek lenni, nagyon szomorúnak, kétkedőnek, ironikusnak és olyan merésznek, hogy nem kell különféle kollektivizmusok mögé bújtatnia az egyént, hogy menedéket keressen számára. Ha milliárdnyi veszélyeztetett ember nem siet fenyegetett kevesek segítségére, akkor az egyén védi a keveseket és a sokakat. Ha kell, hát önmaguk agresszív önfeladása ellen.”

* * *

„Ha versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg” — tűnődik egy versantológia szerkesztése kapcsán Szerb Antal. 1944-ben; néhány hónappal azelőtt, hogy elpusztították. A költészet az a belső mozdulat, divatból soha ki nem vonuló viselete a léleknek, mely a nyelv használatának mindennapi fontos banalitását a pátosz ünnepélyességével egyensúlyozza ki, emberi szerkezetünk másik végletbe érő részén. A konyha s a hálószoba, az asztal s az ágy, a valamennyi értelemárnyalatban vehető trónus s az egyenes és átvitt értelmű vérpadok, kínzókamrák, falhozállítások és befalazottságok tüntetése és riói karneválja a költészet. Az emberiség, a nemzet, a szülőhely, a szomszédság, a család, az énünk éneke és elnémulása egyaránt benne van, benne mozog ebben a világszkafanderként, páncélruhaként nehézkesen, de törvényszerűen mozgó zsibbadt testben — testületben, ami a KÖLTŐ. Percenként ezerszer kopogtatják meg: halló, ki van ott? ki van benne? Mindenki nélkül meg lett volna a világ, aki utólag ma igazolta nélkülözhetetlenségét. Arisztophanészék az elsőC?) általános felfegyverkezési hajsza szédületében divatba hozták a leszerelés propagandáját.

Székely János maga személyében, de az egész költészet nevében szerelt le egy szép napon. Olyan volt, mint valami trónlemondás. Költészete mint csigahéj ezúttal nem alkotója pusztulásával, hanem még életében árvult eL Férfias hangú, egyszerre hagyományt önnön hangjával is folytató és nagyon kortársi gondolati költészet ez; regiszterei a maró, vádló és önvádló keserűségtől az ódái ünnepélyességig, bámulatos könnyed nyelvi erudícióval ragadják magukkal olvasójukat Pedig Székely János gyanakvó és kiábrándulását már-már cinizmusig hergelő költő, aki deklaráltan nem törődik az olvasóval, miközben minden lüktetésével egy, a líra nagy, romantikusan heves versfogadó és versfogyasztó korszakainak közönségére vágyik Abban, ami maradandó, ez is fog beérkezni az ő titkolt hitét igazolni abban, amiről oly elhamarkodottan azt nyilvánította ki (s