Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)
KORTÁRS MAGYAR IRODALOM már nagyon rákaptak Barbarával az altatókra is —, nem jött az álom. Hiába hunyta le megadóan a szemét, eléje menve azon a hatalmas, fehérre festett úton, amelynek soha nem jutott a végére akkoriban, mert előbb-utóbb belealudt a menetelésbe, valami nem hagyta nyugodni. Kibontakozott Barbara fullasztó öleléséből, óvatosan kelt ki az ágyból, kioldalgott a konyhába, leült a kicsi székre a kályha mellé, és nézte az elszánt törpéket a falvédőn. Vidor visszanézett rá, és fityiszt mutatott. Úgy érezte, elfelejtett valami fontosat, amitől az emberek és ügyek sorsa függ, valakinek az arcán felejthette a tekintetét, vagy mondott valamit falusi gyűlések szünetében — terepaktivista volt akkor, járta a vidéket, legtöbbször hideg, huzatos pártirodák íróasztalain aludt —, esetleg kihallgatáson, amikor csillapíthatatlan jelentkezési lázban égő embertársai panaszáradatait hallgatta, vagy hetenként beütemezett iskolai látogatásain. Két iskolával is ő volt megbízva. Rajtuk kellett tartania a szemét, noha mindig félt egy kicsit a diákoktól. Lelkesek voltak, szellemesek, nagyon furcsákat kérdeztek, olyanokat, amelyekre ő nem is tudott azonnal válaszolni, megzavarodott, elvörösödve igyekezett megtalálni a fonalat, s a lelke mélyén pontosan tudta, most csal, neki ez nem való, ez nem az ő asztala; a diákokhoz műveltebb, tájékozottabb, kedvesebb, a nyelvüket beszélni tudó elvtársak kellenének, de amikor felettesének ezt szóvá tette, Rainer-Rónai-Radulescu elvtárs szúrósan nézett rá, „ellenforradalmi, irredenta banda!” — mondta keményen. „Még hogy más kellene nekik? nem, elvtársam, nekik pontosan maga kell, higgye el, a párt nem téved, a párt tudja, mit csinál és miért!...” Ült a kicsi széken a félhomályos konyhában, nézte a Vigyorgó Vidort s a többi dolgos törpét, és egyre nyomasztóbban érezte, hogy valamit elfelejtett, vészesen, végérvényesen, megmásíthatatlanul, noha lehet, emberek és az ügy sorsa áll vagy bukik azon, hogy időben eszébe jut-e? Talán ha fel tudná idézni, meg is könnyebbülhetne, megrázná magát, elaludna, álomtalanul, nyugodtan, az altatók holdjai alatt kerenghetne hajnali ötig. Majd frissen, vidáman pattanna ki az ágyból, lábujjhegyen menne ki a szobából, hogy lehetőleg ne ébressze fel az álom vizein nyugtalanul hánykolódó Barbarát; kimenne a konyhába, és jéghideg vízben mosdana, mint régen, fiatalkorában, amikor még nem bonyolította túl az életet, és hitt a jövőben. Tíz-tizenöt percig tornászhatna is, aztán meginná az este kikészített pohár tejet; zsíros kenyeret is kenne magának, megpaprikázná, s nagyokat harapva belőle indulhatna el; felét amúgy is mindig bedobja valamelyik virágoskertbe az IMSZ-bizottság felé haladó úton vagy odaadja valamelyik farkát csóváló s őt hűségesen kísérő kóbor kutyának... Sosincs türelme megenni a reggeli karéj kenyerét. Igen, így kezdődhetne egy nyugodt nap. így kezdődhetne a holnapi is, ha elaludhatna már végre... (Aztán, már első titkár korában is sokat gondolkozott ezen az éjszakán. Egyszer egy biológiatanárt is megkérdezett: „Létezik-e olyasmi, kérem, hogy az ember megérzi a veszélyt, vagy mondjuk, a váratlan eseményeket?” A tanár, alacsony, szőke, gyerekarcú férfi, azért jött, hogy elintézze, kerülhessen be a városba, hiszen a felesége is itt tanít, két gyerekük is van, útban van a harmadik is, s nagyon nehéz ilyen helyzetben napokig távol lenni a családjától, a hegyi falucska ugyanis, ahol tanított, ötvenöt kilométerre volt a várostól-
