Irodalmi Szemle, 1999

1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

Ezeket adta elő elvörösödve, hadarva a fiatalember, amikor ő szigorúan közbekérdezett. „Ilyen természetesen nem létezik, titkár elvtárs! — sütötte le a szemét a tanár. — Ez csupán burzsoá álpropaganda!... Nincsen is tudományos alapja. Semmi tudományos alapja nincs!” Ezeket mondta, és közben idegesen gyűrögette a sapkáját, aztán sokáig bablatyolt, választékos kifejezéseket is közbeiktatva. Marx-, Engels-, Lenin- és Sztálin-idézeteket is keverve magyarázatába: az okról és az okozatról... Azt már az elején kiszűrte a körülményes handabandázásból, hogy véletlenek nincsenek és elszomorodott. Hosszú percek múlva jött rá, hogy a szerencsétlen tanár provokációt gyanított kérdésében (amely valóban, meglehetősen szokatlannak tűnhetett ebben az irodában), és félt, nehogy miszticizmussal vádolja, nehogy kirúgássá az állásából. Mondat közepén szakította félbe, ráförmedt, hogy a kérdésére feleljen, és amikor a férfi elsápadva kinyögte, hogy arra igyekezett válaszolni, felállt, jelezve, hogy a beszélgetésük véget ért. „Olvasott maga Dosztojevszkijt?”

— kérdezte váratlanul. A tanár döbbenten nézett rá. „Igen” — nyögte ki. „Nos, mit is mondott egy tiszt, az író egyik regényének hőse: »Ha nincsen Isten, hogy lehetnék én kapitány?!*” Soha nem felejti el a tanár arcát. Akkor már aláírta a kérést, de ezt valami miatt nem közölte vele. „Elmehet — vakkantott rá, a kelleténél talán keményebben. — Szedje össze magát fiatalember — állt fel íróasztala mögül, a tanár fölé magasodva. — Gondoljon az elvtársakra, akik börtönben ültek az átkosban, és nem napokra, hanem évekre voltak kénytelenek nélkülözni szerető hitveseik közelségét. Azoknak nem volt nehéz?”)

Ült az egyelőre még ködben bujkáló hajnali csendben, fogalma sem volt, hány óra lehet. Ez az éjszakai lamentálás tán két évvel a tanárral történő beszélgetése előtt lehetett, és ő azonkívül, hogy nem tudott elaludni, nem sejtett semmit. Attól, hogy esetleg kirúgják a KISZ-től, nem félt, legfeljebb visszamegy falura, gazdálkodni. Mindegy az! Jó erőben van, bármilyen munkát el tud végezni, hogy eltarthassa Barbarát...

Ült a kis széken, a kályha mellett, farkasszemet nézve a törpékkel és a varrottas térítőn függő bokályokkal és vázákkal. Olvasni sem volt kedve, villanyt sem akart gyújtani, s már éppen azon gondolkodott, hogy mégiscsak visszafekszik, amikor váratlanul megkocogtatták az ablakot. Hallotta, hogy Barbara megmozdul a belső szobában: „Hagyjad, majd én!” — mondotta fojtottan, és az ajthoz lépett. Soha nem zárták kulcsra a lakásuk ajtaját. Barbara mondta ugyan, hogy egyszer valaki besettenkedik és ellop valamit, de ő csak mosolygott. „A mi rendszerünkben nincsenek tolvajok” — torkolta le az aggodalmaskodó asszonyt. — Aztán mit is tudnának elvinni? A kis széket, a vázákat a falról vagy a kerti törpéket, térítőstül? Nincs semmink...?

Ismeretlen, bőrkabátos férfi volt a látogató. Szívélyesen mosolygott, elöl hiányzott két foga, s ez valami furcsa, baljós jelentéssel ruházta fel valószínűleg barátságosnak szánt mosolyát. A nevét nem hallotta tisztán, csak annyit értett meg, hogy a Központi Bizottságtól van, és kihúzta magát. Megborzongott, és ahogy előreengedte a vendégét, összeszorult a gyomra. Hellyel kínálta, alája tolta a bicegő lábú konyhaszéket, Csoszogi, a szomszédban lakó öreg suszter