Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)
KORTÁRS MAGYAR IRODALOM — Ha a titkár elvtársnak is burzsuj szokásai vannak! Jól megnyomta a gazember az „elvtárs” szót, és röhögtek. Nyilván a háta mögött folyt az egész, a kollégái, az alárendeltjei, az „elvtársai”, a gerinctelenség tartományi mintapéldányai röhögtek és élvezkedtek, tenyerükkel verve az asztal lapját, mint a vásott kamaszok, sikerültebb csínyük után. Ezt kellene a szemükbe vágni, mondotta a barátja, és ő is röhögött. Különben, tette hozzá később, úgy áll a fején a kalap, mint a disznón a gatya. Bezzeg az ősei megelégedtek a kucsmával is. Ezen is röhögtek a többiek, sokáig, fulladozva röhögtek, nem is sejtették, hogy ő a másik szobában áll, eszükbe sem jutott, hogy nyitva az ajtó, és ő mindent hall, nem is sejtették, hogy a kezében vannak mindannyian, azt csinálhat velük, amit éppen akar! Csak jelentenie kell, hogy ez és ez az elvtárs, ekkor és ekkor ilyeneket beszélt, és máris repülnek, és korántsem kifelé a béketáborból! — Igen. Hát akkoriban így ment — álmélkodott Fánica. — Akkoriban nem ilyen lágy időket éltünk — jött váratlanul újra indulatba. — Akkoriban a pofázósoknak béverték a száját, és hamar seggbe rúgták azt, akinek nem tetszett a munkásélet. — Hát igen — mélázik el a férfi. — Meg is mondották neki, amikor kinevezték.első titkárnak, őt, a szimpla terepaktivistát, hogy figyeljen, csupa fül legyen, jegyezze meg, miket beszélnek az emberek, saját érdekében is jegyezze meg. Miért? Kérdezte ő naivul, de az őt instruáló elvtárs ezt sem használta ki, ezzel sem élt vissza, karjára téve a kezét, csupán annyit mondott: „mert nem lehet tudni, kiben mi lakik...” Azután variálta is a szokásos őrültségekkel, miszerint az ellenség nem alszik, bujkál és csakis az alkalmat lesi, hogy kitörjön búvóhelyéről, és aljas támadást intézzen a román, magyar, német, zsidó, ukrán, szerb, tót és hucul dolgozók alig megszilárduló hatalma ellen... Igen, ezt mondotta, és a szemébe nézett. Ő huszonnégy esztendős volt akkor, de nem csak ezért nem tudta, mit mondjon. Életében először tényleg zavarban volt és hallgatott. 2 KINEVEZÉS — Soha nem felejti el a hajnalt. Minden elhangzott szó, minden mozdulat benne van, kitörölhetetlenül. Elhúztak már a vándormadarak, rozsdabarnába öltöztek a fák. A romokat akkortájt kezdték eltakarítani, ép ház még alig akadt a városban, csak a bombázásokat valami csoda folytán túlélő fák — platánok, gesztenyék, hársak — vigasztalhatták meg a romokba belefáradó tekinteteket. Zöldelltek, mint a remény. De jött az ősz, kezdték elhullatni lassan, megmásít- hatatlanul sárguló leveleiket, és a romeltakarítók, az építők, a dekkolók és a különutasok, a titokban idegen rádióadásokat hallgatók és a közömbösek mindannyian megérezték, hogy ősz van, veszélyesen, kijavíthatatlanul ősz, és tél jön, hamarosan birodalmi tél, mintha azzal, hogy az országot, a változás lázában égő országot végérvényesen a szomszéd birodalom fennhatósága alá engedték a világpolitika felelősei, a zimankós, iszonyú telek és a végeérhetetlen nagy havazások is ideköltöztek volna a messzi Ázsiából. Soha nem felejtheti el ama hajnalt. Sokáig hánykolódott akkor éjjel, egy ideig nem tudott elaludni, hiába menekült altatók sárgás-fehér árnyékába — mert akkoriban
