Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)
KORTÁRS MAGYAR IRODALOM testén. Vacogni kezdett, a gyomra összeszorult. Félt. Később a bukaresti elvtársaknak, a kocsmában, ahova mégiscsak beültek egy féldecire, erről beszélt. Miért kell félniük mindig a kommunistáknak?! A férfi ránézett és vicsorgott. De nem szólt. Boticselli lehunyja a szemét. Igen, az íróasztal, igen, mögötte ez a férfi. Igen. És a jelmondatok a falon. Azután Marx, Engels, Lenin és Sztálin, Gheorghiu Dej és a kohászok. Amint fáradhatatlanul irányítják a vörösen omló vasat. Mentora, Luca nem, ő már a lerben van akkortájt, amikor „Ferit” kinevezik. Győznek utólag is a burzsoák. Győz a szifilisz és a belátás. Elismeri, hogy Sziguránca- és KGB-ügynök. Na jó, akkor másképpen hívták: Cseka, NKVD. De ő Köblöst is elárulta, az RKP első vezérét. Elárult mindenkit. Mindig, mindenkit. S utána pénzügyminiszterként merényletet követett el a fiskális stabilitás ellen. Ó, hogyne! A kohászok a képen fáradhatatlanul irányítják a vörösen leomló vasat. Ha egyszer abbahagyják, összeég a világ. A Feri nevű elvtárs most feláll, írasztalára ül, kiabál. A szoba sarkaiból szemek merednek rá: óriás szemek, nyálkás medúzaszemek, üveges kocsonyaszemek. Tudja, hamarosan fel fogják számolni, magukba fogják olvasztani, fölszippantják, eltüntetik. Soha senki nem tudja meg, hogy hová tűnt a szobájából? Nem is gondolják majd, hogy a főnökük lehetett az a fekete pont, abban a hatalmas, kocsonyás, seszínű szemben. A medúza. Igen... Egy darabig még jól elkülöníthetően látszana, azután lassan belesimulna az olvasztott üveghez hasonló háttérbe, és akik nagyon későn jönnének ide, már a fekete pontot sem látnák. — Tudják, mit csinált akkor?!? — kérdezi a férfi, olyan hangosan, hogy az italmérésben álldogálók is feléjük fordulnak. — Ha megmondod — suttogja Fánica. — Vette a kalapját és távozott... — Hogyan? — Boticselli elképed. Úgy érzi, most már biztosan semmit sem ért az egészből. Önnön képzelgéseiből is elege van. Ásít. — Elegáns nyúlszőr kalap volt — magyarázza a férfi elégedetten. A súlyemelő lehet ilyen elégedett, mondjuk, ha beállítja a világrekordot, gondolja Boticselli, de nem tudja ragozni, mert túlhaladják az események. — Fekete pánt volt rajta — így a férfi. — Barbara szerette. Ő nemcsak azért gyanította, hogy nem belföldi termék, hát persze, ez is volt, de gondoljuk meg, urak — dönti magába a férfi a második rumot —, abban az időben nekik fontosabb gyártanivalóik is voltak, mint egy-egy nyúlszőr kalap... Az egyik barátja, legalábbis azt hitte sokáig, hogy az, barát, de hát az ember mindig csalódik... — Rám célzol — emeli fel a fejét Fánica. — Arca sértődött. (Mint egy kisgyerek, akinek elvették a játékát, egészen olyan.) — Hülye vagy — neveti el magát a férfi és hátba veri. — Állandóan eliszod az eszed és gyanakszol. Boticselli megköszörüli a torkát. — Mit is mondott az a pasasért, akit barátjának tartott addig?!? — Azt kérdezte, mi lészen az osztályharccal? — fordult újra Boticselli felé a férfi, a síró Fánica izzadtságtól, a rácsurgó italtól ragacsos kezét szorongatva. — Hogyhogy?
