Irodalmi Szemle, 1999

1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

Harminc év körüli nő volt, és amikor ő, talán kissé durvábban — ha a szókimondás durvaság, akkor nyilván a kelleténél keményebben — visszautasította, látszott rajta, hogy azért, mindentől függetlenül, megkönnyebbül. „Menjen ki!” — mondta ő akkor, és figyelte az arcát. Elpirult, kioldalgott a szobából. „Összetéveszt valaki mással, Mária” — szólt ő utána, egyébként teljesen feleslegesen, időleges győzelmét überolva. Nagyon szép lábai voltak, és olyan arányos testalkata, mint egy műlovarnőnek. Ahogy utánanézett, önkéntelenül is vetkőztetni kezdte, és nagyon szégyellte magát emiatt.

— Nem tehette volna meg — szól közbe újra Fánica, és vonásai váratlanul derülnek fel, most olyan, amilyen valójában, született clown. — Ö nem tehetett ilyet! — Értse meg az úrfi, hogy Feri nem fektethette le azt a nőt, hiszen biztosan annak is volt egy palija, aki szerette, akinek széttette a lábát a maga kedvére is, akinek nagyon rosszul esett volna, ha Feri visszaél a helyzetével, de ugye ő...

Boticselli elfordul. Cselényit látja megint, mintha meg lenne babonázva. Ül a faragott cirádás íróasztal mögött. Még a vármegyétől maradt itt ez az íróasztal, az utolsó főispán, báró Hédervári Ignác íróasztala volt. Ül és hallgat. Földrengésben ingó torony benne a keserűség. Szemérmes, zárkózott falusi fiú. Ha nem ért valamit, nem kérdez. Hallgat. Tépelődik. Fekete ruhában a volt főispáni íróasztal mögött. Nem kell neki a fölajánlkozó nő. Elutasítja. De azért bizonyára élete során többször is mohón vetkőzteti gondolatban, s amikor otthagyja a „felesége”, olyanokat mond félhangosan, hogy „igen, ez van! Nagyon szomorú, elvtársak, szomorú, de szembe kell nézni a tényekkel, nem szabad elkendőzni az igazságot, mert az igazság úgyis megtalálja azt a személyt, aki világgá kürtöli őt!” s közben nézi a nőt, kutyaharapást szőrével, gondolhatja, de elutasítja, amikor az mégiscsak benéz hozzá, hogy megvigasztalja, olyanokat mond azután később, hogy „igen, igen, tagadhatatlan, elvtársak!”, de már képtelen farkasszemet nézni a szemben lévő falról feléje omló olvadó vassal és a mellette serénykedő kohászokkal. Elfordul. Igen, igen, ilyen képek díszíthették az irodáját, a falra szegezett jelszavak és a vezető személyiségek képei mellett A legfőbb érték az ember. Igen, hogyne. „Igen, tagadhatatlan, ezen már nincsen is mit takargatni, elvtársak, elestem az önmagammal folytatott osztályharcban!” — mondogatja, nem törődve azzal, hogy aki hallja, azt hiheti, megbolondult. Azután arra is rájön, kihátrálván közelmúltjából éppúgy, mint a hivatalból, hogy mindezt már nem lehet elégetni egy öngyújtó lángjánál. De ez később lesz. Most csak ül a volt főispáni íróasztal mögött, fekete vagy galambszürke ruhájában, eszébe sem jut meglazítani nyakkendőjét. Hallgat. Ingó torony benne a keserűség, ha ledől, őt magát is maga alá temeti.

— Már végképp elszánta magát — szólal meg váratlanul a férfi, körülbelül olyanformán, mintha begyakorolt szöveget mondana —, és többször, íróasztalára ütve kiabálta, csinálni kell valamit, bár nem értitek, fafejűek, csinálni kellene már valamit, de nem válaszolt senki, látta a visszahúzódó, bezárkózó arcokat, a sterilitást. Undorodott, aztán abbahagyta, összehúzta magát, úgy érezte, egy mezőn áll, egy olyasféle napsütötte mezőn, mint ahol az előbb a kitárt karú csajok vártak rá, és puskacsövek keresik a tökéletes célpontokat a