Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)
KORTÁRS MAGYAR IRODALOM tudatosodott benne, hogy nem erre szerződött. És az is, hogy mennyire utálja őket. Egyetlen mosolyáért, tétova, nem is túl meggyőző dicséretéért képesek voltak reggeltől estig hajbókolni, s még ők povedáltak „burzsoá csökevények- ről” másoknak, s ítélték el harciasan, a „kritika szellemében” ugyanezt a gyakori gyűléseken. Ha megvillant a tekintete, beijedtek, azt hitték, a túlbuzgó balfácánok, ezek a párt soraiba befurakodó pechvogelek, hogy megjelent az osztályellenség, és kitört a háború, itt vannak az amerikaiak a repülőikkel és a lakosságot mérgető Coca-Coláikkal. A hetenként tartott magánkihallgatásokon buzgón helyeseltek, még buzgóbban jegyzeteltek, fojtott hangon mártották be egymást: ez titokban csalja a feleségét, az meg misére jár vagy gyónni; elmondták kollégáik terveit, álmait, családi ügyeit, természetesen a nyugati rokonokról sem feledkeztek meg, hamarosan azt is tudta, melyik elvtársnak ki volt a dédapja, és hol „kapált”, a vármegyeházán vagy a seregben?!? Mindezt a szándékos befeketítés szándéka nélkül persze, ahogy az egyik osztályvezető savószínű szemét konokan rám meresztve hangsúlyozta is gúnyos félmosollyal sejtetve, hogy többet is tudna ő mondani, ha érdekelne engem. Bement az „utcáikba”, kihallgatta őket, ahogy azokat mocskolták, akikkel együtt szónokoltak a gyűléseken, és harsányan szidták az osztályellenséget, s idézték a népek nagy tanítóját, aki az élet minden eseményekor mondott valami előremutatót, valami idézhetőt... — Ilyenek ezek a rohadt, bürokrata tintanyalók — dühödik fel váratlanul Fánica —, pedig belőlünk élnek, mert mink addig dolgozunk, amíg leereszkedik a tökünk, hogy ők kávézhassanak délelőtt a hivatalban, és első osztályú villákban hentereghessenek elkényeztetett fehérmájú asszonyaikkal. — Kifullad. Megragadja a poharat Pontosan úgy, figyeli Boticselli, ahogy a fulladozó a mentőövet. A férfi rábámul, vállára teszi a kezét, valamit súg a fülébe, majd mintha mi sem történt volna, folytatja. — Amikor már önnön magát is unta és utálta, és kínjában, tehetetlen haragjában ilyeneket mondott hangosan, hogy „csinálni kellene már valamit, elvtársak, csinálni kellene már valamit!” — s a titkárnő, ha ugyan hallotta a párnázott ajtón keresztül, azt hihette, teljesen becsavarodott, de bármit is hitt, mindig kedvesen mosolygott, soha nem mutatta, mire gondol, jól tudta leplezni az érzelmeit, ha ugyan voltak neki ilyesmik?... Az elődjének is ő volt a titkárnője, s az elődöm elődjének is. A hivatallal egy időben kezdte meg „építő tevékenységét”, s ha egyebet nem, hallgatni megtanult. De hát hallgatás és hallgatás között is különbség van. Attól, hogy az ő titkárnője előzékenyen tudott hallgatni, már-már cinkosan, ő nem „olvadt” meg. Ugyanis a hölgy már beiktatása után, az első este, hogy is mondja csak, fölajánlotta magát, azt magyarázta, nem, nem kell lakásokra járnunk, az nekem veszélyes lehetne, a pozícióm miatt. Ránézett. A hölgy ott állott vele szemben és mosolygott. „Akkor mégis, hol csinálhatnánk” — kérdezte ő és vigyorgott. A hölgy szeme megrebbent: „Itten, a szobában, a kanapén kiválóan lehet, megfelel a célnak — mondotta a beavatottak biztonságával. — Nem kenünk össze semmit, nála mindig van tiszta lepedő, törülköző, vigyáznom sem kell, mert neki már nem is lehet gyereke, méhferdülése van!” Ezt kétszer is megismételte és mosolygott.
